A csúcson kell abbahagyni

16.fejezet-Mi lesz ezután?

Futár szemszöge:

Nem tudom mi ütött az emberekbe. Szarka sem, mint ahogyan azt a legutóbbi tanácskozásunk alatt is megjegyezte. Mindenki furcsán viselkedik, és ijesztően gyakran terjeng a levegőben az idegesség szaga. Mindenki alig beszél, mogorva, és ennek nem tudom mi oka lehet.
Egy másik nehezen megszokható újdonság Andrew. Bevallom, amikor először láttam meg annyi idő után, halálra rémültem. Emelett csalódtam Susanben. Miért nem védett meg attól az embertől? Ma viszont már értem. Andrew megváltozott, és ez nem csupán a szagára vonatkozik, bár egyre gyakrabban lengi körbe nyugalom-illat. Kedves velem, és én is vele. Néha elgondolkozom azon, hogy ugyanaz-e, aki annak idején... inkább ne is bolygassuk ezt a témát.
Igazából azt sem értem, minek ez a sok újdonság. Miért nem lehet mindig csak edzeni és a bokszban állva szénát rágcsálni? Egyértelműen könnyebb lenne. Mindenkinek.
Bár, az egyik új dolog igazán tetszik. Néha beraknak abba a furcsa, guruló tárgyba, és amikor kivesznek, már teljesen máshol vagyok. Ezután általában más lovakkal versenyzek, akiket még életemben nem láttam. Jó móka őket lehagyni, és csodálatos az a rengeteg dicséret is, ami érte jár. Viszont ezek a lovak elég mogorvák tudnak lenni. Ott van például az a beképzelt Arany... nem sokat beszéltem vele, de annyi idő alatt is sikerült rájönnöm, hogy nem a legjobb társaság.
És jó érzés tudni ilyenkor, hogy az a rengeteg ember mind azért van itt, hogy engem lásson. Ahogyan futok a többi lóval. Legalábbis szerintem azért vannak ott. Már csak azt nem tudom, Sue miért nem lehet velem akkor, amikor a legjobban érzem magam.
Egyszóval, érdekes az élet manapság, így aztán van is min társalogni.

Susan szemszöge:

Szombat van. Ami azt jelenti, hogy holnap van a születésnapom, és ami azt illeti, elég sok minden történt ez alatt a pár nap alatt.
Apa nem szól hozzám, de nem is duzzog. Csalódott bennem. Talán én is magamban, bár egy másodpercig sem bántam és nem is fogom, hogy Andew-ot meghívtam. Egyszerűen elcsesztem az esélyem.
Szerintem az a délután a csalódások délutánja volt. Mindenki csalódott mindenkiben.
És a fiúk... nem tudom eldönteni, hogy haragudjak-e rájuk, vagy sem. Bunkók voltak Andrew-val, de utána pedig falaztak nekünk. Bár a két dolog elég ellentmondó, én tudom miért tettek így. Az a hülye versengésük... az őrületbe kergetnek vele (mint jóformán minden és mindenki mostanság). Hiszen akkor nekem is falaztak, ha máshogyan fogalmazunk, a versengésük tárgyáért. Azzal a pici különbséggel, hogy nem igazán vallanám magam tárgynak. Borzásztóan gyerekesen kezelik ezt a helyzetet. Akár két kakas.

Futár bokszában ücsörögtem. A hátsó sarokban, a lovammal szemezve, időnként megsimogatva selymes orrát, de legfőképpen a problémáim elől bújkálva. Szükségem volt egy kis... nem is tudom minek nevezzem ezt. Szükségem volt arra, hogy tisztán gondolkodhassak, egy olyan valaki társaságában, aki minden bizonnyal a segítségemre lehet ebben. Így hát a puha szalmán ücsörögve figyeltem, ahogyan a kanca eszeget, vagy érdeklődve megbököd. Nem érti miért vagyok itt, miért vagyok ilyen, miért lettem ilyen, és hogy ez miért történik. Bár megválaszolhatnám neki akár csak az egyik kérdést is! De sajnos ugyanolyan elveszett vagyok ebben, akárcsak ő. Az események kusza szálainak rabja vagyok, és nem tudok kibogozódni belőle. Így ülök a problémák közepén, és azon gondolkodom, hogyan oldhatnám meg őket, anélkül, hogy közben bármit is tennék, és azt hiszem, mindenki ugyanezt csinálja. Csak magunkkal foglalkozunk, a csalódottság, a stressz és az önsajnálat mocsarában süllyedünk lefelé, és némán várjuk, hogy minden magától megoldódjon. És amikor már nyakig leszünk a slamasztikában ébredünk csak erre rá, akkor pedig már nincs menekvés.

-Szia-hallottam meg az ismerősen mély tónusú hangot, amit nehéz lenne összekeverni bárkiével is. Nem néztem rá, de a szalmazizegés egyértelművé tette,már hogy mellémült.
Lassan néztem csak rá, igyekezve kerülni minden szemkontaktust. Ő pedig konokul próbálta az ellenkezőjét megvalósítani.
Azóta nem beszéltünk, amióta az a bizonyos eset történt. Jól tudtam, mit akar. Beszélgetni, méghozzá arról.
-Szia-feleltem. Próbáltam természetesen viselkedni, de nem igazán ment. Kétségbeestem, ne szépítsük, méghozzá attól, hogy mi lesz most. Utálni fog? Én fogom utálni? Nem tudom. Talán. De egy biztos: egyikünk sem tudna úgy tenni, mintha semmi sem történt volna. Már próbáltuk, de most mégis itt vagyunk. És ha akarom, ha nem, egyszer mindent tisztázni kell.