*Cloe*
=======
2015. 07. 01.
Adam😊❤👉👌: Ránk érsz ma? Lenne egy túlbuzgó kutyusom és egy még hülyébb gazdája 😉
Én: Hányra érsz ide? 😅
Adam😊❤👉👌: Most? 😏😏
Én: Olvastam 😞
Adam😊❤👉👌: Stréber 😜
Nem válaszoltam neki, így pár perccel később újabb üzenetem jött.
Adam😊❤👉👌: Kijössz? 🙏👉🏡
Nem írtam vissza neki (ezzel is spórolva), hanem kiengedtem a hajamat, majd a szandálomba belebújva, kivágtattam a ház elé.
- Sziaa! - ugrott a nyakamba a labrador.
- Őt jobban szereted, mint engem? - jött a kérdés a lebiggyesztett szájú Adamtól.
- Ki mondta, hogy egyáltalán szeretlek? - húztam fel játékosan a szemöldököm.
- Oucs. Ez fájt. - kapott a szívéhez.
- Park? - biccentettem az utca vége felé.
- Park. - bólintott megerősítés képpen.
- Megint a kutyasétáltatás? - nevettem el magam.
- Kell valami ürügy, hogy elhívjalak valamerre.
- Ürügy nélkül nem hívnál?
- Ha hívnálak, jönnél? - kérdezett vissza.
- Szoros az időbeosztásom. - nevettem fel.
- Hát igen. Most is olvastál. Meg hát sok négylábú vár még rád. - bólogatott hevesen.
- Ez az. Valamiből meg kell élnem. - erre nem mondott semmit, így csendben sétáltunk tovább.
Tudjátok, van az az érzés, amikor beszélgetsz valakivel és megakad a beszélgetés és az utolsó mondatod, csak lóg a levegőben. Na, hát pont ilyen érzésem volt.
*-*
Már egy ideje ültünk a parkban és néztük, ahogy a gyönyörű kutyus fel - alá rohangál, amikor Adamnek megcsörrent a telefonja.
- Igen? - vette fel. - Most? Ajh, bazdmeg! - pattant fel és vágta zsebre a telefont. - Ne haragudj, de mennem kell. - csatolta a kutya nyakörvére a pórázt, majd lelépett.
