Válassz, Szalai Ádám ~Befejezett~

XXVII. Rész

Anya forró teája, és egy kiadós alvás megkönnyítette a helyzetemet. Bár a pillanat kép beégette magát az emlékezetembe, kibeszélhettem magam, amire ugyan csak szükségem volt. Hányinger, és némi szédülés panaszával ébredek a szüleim vendég szobájában . Felülök, hátha a hányinger mértéke alább hagy. De nem. Sőt. Eszeveszetten rohanok a mosdóba, és küldöm ki a róka családot. Köhögcsélek párat, majd rendbe szedem magam. Fogat mosok, kifésülöm az alvás során keletkező csomókat a hajamból. Mikor már átlagos emberi kinézetet varázsoltam magamnak, a konyhába vettem az irányt. Anya egymás után pakolja egymásra a gofrikat, melyeknek megtöltéséhez vanília puding szolgált. Eszembe jutottak a gyerekkori emlékeim pár foszlánya, hisz a reggeleink mindig így kezdődtek. Apa újságot olvasott, kávéját iszogatva. Anya a gofrik, más esetben a palacsintákkért felelt. Az én szerepem az izgatott kislány volt.
- Pont mint anno - mosolygok.
- Hát emlékszel - süti ki az utolsó gofrit anya. - Kávé vagy narancslé?
- Narancslé - válaszolok rögtön, és leülök a megterített asztalhoz.
- Ádám nem hívott? - kíváncsiskodik anya, majd leül velem szembe.
- Szerencsére nem. Ha keresett is volna, nem veszem fel neki. Nem vagyok rá kíváncsi.
- Nem vagy te túl szigorú ezzel a fiúval szemben? Nem is adsz esélyt neki, hogy megmagyarázza.
- Nem beszélhetnénk inkább másról? - kérem.
- Ahogy akarod kicsim - hagyja rám.

A délelőttünk nagy része, és a délutánunkból is egy kicsi apa temetésével telt. Még most sem hiszem el, hogy pont most kell ezen túlesnünk. Ilyen gyorsan, és váratlanul. Jelenleg anya gyászbeszédenek megírásában segédkezem. Nem jönnek szavak a számra. Annyi mindent mondanék, de ha azt mind elmondanám, a gyásznép lelőne, hogy fogjam már be. Ekkor csöngettek. Rám hárult a feladat, hogy kinyissam az ajtót az érkező, egyenlőre számunkra ismeretlen vendégnek. Tamás állt az ajtóban.
- Mit keresel te itt?! - döbbenek meg.
- Értesültem apád haláláról, szóval az első járattal azonnal ide repültem - közli nemes egyszerűséggel Tamás, majd átnéz a vállam felett. - Szia Anita!
- Szia Tamás! - köszönti két puszival a vendégünket anya. - Jó újra látni téged. Gyere be.

Nem korlátoltam a bejutását. Amíg Tamás elnyomta a sablon nyalizós szövegét, tehát a " Szép a házad Anita",  a "Jól nézel ki! Fogytál?" és ehhez hasonló szövegeket, addig én a kanapén punnyadok.
- Na ki vele, miért jöttél ide - kérdem kicsit sem illendően.
- Gondoltam benézek - válaszol. - De nyugi. Ha ide jön az izomagyú focistád, én megpattanok.
- Oh, ők már nincsenek... - vallana színt anya.
- Anya, légyszíves - sziszegem.
- Mesélj, mi újság veled Tamás - tereli a témát anya.

Természetesen Tamás az egész önéletrajzát elmeséli anyámnak, puszta felvágásból, hogy milyen jó élete van. Gerinctelen tuskó a javából... Miért nem lehet olyan életem, ahol a legnagyobb a problémám a víz, a gáz, stb befizetése lenne? Ezek helyett kaptam egy szexistent, aki megcsalt, ráadásul a legjobb barátnőmmel, egy volt legjobb barátnőt, akinek a barátságunk egy kalap szart  sem ért, és egy ex barátot, akinek nincs jobb dolga annál, hogy a nyakamra járjon. Simán cserélnék másokkal...

Ismételten csöngettek az ajtón. Ezúttal nem esett nehezemre kinyitni az ajtót. Csilla és Ádám érkezett hozzánk.
- Már csak te hiányoztál - mondom az én jól ismert flegma hangnememben, szúrosan nézve Ádámra, de ez a tekintetem eltűnik, ahogy Csillára nézek.
- Bejöhetünk? - kérdi halványan mosolyogva Csilla.
- Csak te. Miért hoztad ezt is magaddal...?
- Ne őt okold. Én akartam jönni, mert látni akartalak, és bocsánatot is szeretnék kérni tőled.
- Hagyjuk már a süket dumádat, a könyökömön jön ki... - sóhajtok. - És egy bocsánatkérés édes kevés, nem gondolod?
- De - süti le szemét, majd átnéz a vállam felett, ezáltal meglátva Tamást. - Ez meg mit keres itt?
- Hallott apa haláláról, ezért ide tolta a képét, csak hogy felvághasson - motyogom.
- Kidobom innen - játszaná a nagy erőembert Szalai, de Csillával közösen hátráltatjuk.
- Nem dobsz te ki innen senkit!  Nincs meg hozzá a jogod. Te és én, mostantól kezdve két külön ember vagyunk.
- Ha ennyire szeretek vakakit mint téged, nem adom fel, amíg vissza nem kapom - lép közelebb hozzám Ádám. - Ne kérd, hogy mondjak le rólad, mert az lehetetlen. Ha lehetséges lenne, akkor sem tenném meg - majd hátat fordít, elhagyja a szüleim háza tájékát.