Mr. Ricciardo {Átírás alatt}

4

Barátnőimmel együtt léptünk ki az iskolából, már alig volt mozgás a területen. Elköszöntem tőlük, mivel ők a másik irányban laknak és elindultam hazafelé. 

Úgy ötven méterre a sulitól egy kocsi lassított le mellettem. Félszemmel néha oda pillantottam, de elég hülye érzetem támadt. Az ablak lehúzódott, én meg már elképzeltem, hogy hogyan fognak fényes nappal elrabolni.

-Hé, Chloe! - hallottam meg egy igen ismerős hangot. Imádom, ahogy kiejti a nevemet. Megnyugodtam egyből és az autó felé fordultam. Egy ezüst színű, talán Aston Martin lehetett - Szállj be, elviszlek!

A számba harapva hezitáltam. Körbenéztem, hogy nem-e lát valaki minket. Miután megbizonyosodtam az utca ürességéről, gyorsan bepattantam Mr. Ricciardo mellé.

-Remélem nem baj - utalt a fuvarra - Csak rosszul éreztem magam, amiért megsebesültél... - lelkiismeretesen rám nézett, majd az útra és elindultunk.

-Nem az ön hibája, úgyhogy... amúgy sem komoly a dolog - legyintettem. Az autó egy idegesítő pittyegő hangot adott ki.

-Kösd be magad kérlek, mert hanem nem hallgat el ez az izé - nevetett fel. Bal kezemmel a biztonsági övhöz nyúltam és előttem áthúzva azt bekapcsoltam. A hang egyből megszűnt.

Mr. Ricciardon nem sportos ruha volt, hanem egy feszülős farmer egy fekete pólóval, ami nagyon jól állt a barna bőrén. Egy mély levegővétel után erőt vettem magamon és az útra szegeztem a tekintetemet.

-Merre laksz? - kérdezte.

-Ott forduljon be balra - intettem előre - Utána jobbra és a harmadik ház.

Az utat eléggé csendben tettük meg, én kifele néztem az ablakon az elsuhanó fákat és az embereket, ő pedig az útra koncentrált. Az ablak tükröződésében néha láttam, hogy engem figyel, de aztán megérkeztünk és leállt a kocsi.

-Itt vagyunk - behúzta a kéziféket.

-Köszönöm, hogy elhozott! - hálálkodtam mosolyogva.

-Ahj, kérlek iskolán kívül tegezzél, mert szörnyen hangzik - kacagott fel, mire én is eleresztettem egy halk kuncogást.

-Rendben - bólintottam.

A kezem épp a biztonsági öv kapcsolójához irányult de puhába ütközött. Megelőzött és megnyomta helyettem a kioldó gombot. Felnéztem rá, eléggé hosszasan álltuk egymás tekintetét. A szívem már a füleimben dobogott. Ki kellett onnan szabadulnom, de annyira nehéz volt megtenni. Keze nem hagyta el az enyémet.

-Na menj, pihenj le... - mondta lágyan. Bólintottam és kiszálltam az autóból - Szia! - szólt ki a lehúzott ablakon keresztül.

-Szia... - aztán elment.

A bejárati ajtó felé tartva még mindig nem józanodtam ki az érzelmeimből. Ahogy beértem a házba a nagy némaság fogadott. Lerúgtam a lábaimról a topánkáimat és felmentem a szobámba. A táskám a földön landolt, míg én az ágyban, arccal lefelé. Éreztem és tudtam, hogy köztünk van valami, ami jelenleg számomra megfogalmazhatatlan, de szerintem a számára is. Annyiban voltam biztos, hogy kezdtem megkedvelni, hiába, hogy nem is ismerem. Már azon is gondolkodtam, hogy lehet apakomplexusom van. A három volt barátom is legalább három vagy négy évvel volt idősebb nálam. Na szép, most meg itt van ez a huszonhét éves pali, aki nem mellesleg a tanárom. Vissza kell fognom magam valahogy. Kerülnöm kell őt, tartásom kell legyen.

Igen... a távollétében könnyű volt ilyen döntéseket hozni, viszont amikor másnap láttam, teljesen másképp reagáltam. Lázba hoz, ha rám mosolyog vagy csak simán vet rám egy pillantást.