Mr. Ricciardo {Átírás alatt}

10

Reggel kilenckor volt az ébresztés. Fáradtan és nyúzottan ültem fel az ágyban és a többiekre néztem, akik még mélyen aludtak.
Kopogtak majd benyitott valaki.

-Kelljetek fel és gyertek reggelizni! - szólt be Mr. Ricciardo. Tekintetünk találkozott és egyszerre mosolyodtunk el, míg a többiek csak nyöszörögtek. Ahogy Olivia megmoccant, a tanár elkapta a fejét és már ment is.

Lassan mind kikeltünk az ágyból és összekaptuk magunkat. Az udvaron volt a reggeli, ahol több pad is volt asztallal. Persze mi későre értünk ki így nem lett helyünk, maradt a föld.

-Akkor piknikezzünk! - vigyorgott Gina. Az asztalnál megkentük a kenyereket vajjal, vágtunk egy tálba zöldséget, külön sajtot, szalámit és utána letelepedtünk úgy tízen a fa alá, hogy árnyékban legyünk.

Evés közben folyton a tegnap történteken gondolkodtam. Egy részem lelkiismeretfurdalást érzett, hogy talán ezt a határt tényleg nem kellett volna átlépni, de ott volt a másik részem, amelyik élvezte, többet és többet akart. Tudtam, hogy ez a részem sokkal nagyobb és nem fog tudni itt leállni. Viszont a józan ész más diktált. Mit tegyek?

-Nem ízlik? - kérdezte nevetve Gina engem nézve, ugyanis annyira elgondolkodtam, hogy amíg ők már a második kenyerüket porlasztották el, addig én az elsőbe még csak kétszer haraptam bele.

-De, csak jól megrágom - válaszoltam nevetve.

Daniel három méterre lehetett tőlem, éreztem néha magamon a tekintetét, de nem mertem ránézni. Valamennyire azért furán is éreztem magam, hiszen egy huszonhét éves férfival feküdtem le, aki ráadásul a tanárom.
Szükségem volt egy kis egyedüllétre. Gyorsan bedaráltam a reggelit és utána míg a többiek pihentek meg beszélgettek, én leléptem az erdő irányába.

Tegnap elsétáltunk egy régi házhoz, oda akartam menni. Körülbelül tíz perc lehet odáig a séta.
Élveztem a csendet, a madarak csiripelését és a néha feltámadó enyhe szél susogását. Ez kellett most nekem.
Gondolataim nem voltak, próbáltam élvezni a sétámat és az út alatt semmire sem gondolni.

A kis kitaposott út végéhez érve megérkeztem az elhagyatott, zöld festékkel lemázolt házhoz. Megkerültem és ott ültem le a lépcsőre, ami tovább vezet valahová.
Egy ideig csak a semmibe meredtem, de aztán elöntöttek az érzelmek. Mi lesz, ha csak ezt akarta tőlem, hogy megkapjon és utána nem fogom érdekelni. Vagy ezek után már nem lesz olyan érdekes tornaóra alatt a szertárban titokban csókolózni? Az elvétett pillantások, mosolyok és érintések elvesztik-e jelentőségüket? Mi lesz velünk így? Na meg a legfontosabb kérdés, érez ő is valamit irántam vagy sem?

-Hát itt vagy...

Először azt hittem, hogy a fejemben szólalt meg, de nem. Felpillantottam és ott állt egy szürke nadrágban, fekete sportcipőben és fehér atlétában meg egy fekete sapkában. Belül olvadtam a látványától.

Némán felém lépkedett és leült mellém. Kissé fura volt ez az egész így. A tegnapit meg kell beszélnünk, nem akarom ezt a feszültséget közöttünk. Óvatosan a szemeibe néztem és vártam, hogy mondjon valamit.

-A tegnapiról... - kereste a megfelelő szavakat, de én már sejtettem, hogy mit akar mondani.

-Igen, tudom. Vegyük úgy, mintha meg sem történt volna, nem megtörténtté kell te... - fejeztem be helyette monoton hangon, viszont félbe vágott.

-Nem! - egy halk nevetést eleresztett és rám pillantott - Egyáltalán ne gondolj ilyesmire! Nem az volt a célom, hogy csak lefeküdjek veled és utána úgy tegyek, mintha nem is léteznél...

Annyira őszintén csengett, hogy az már fájt.

-Szerintem mindketten tudjuk azt, hogy nem helyes az, amit tettünk - bólintottam, hogy folytassa - Furán érzem magam, mert még nem vonzódtam egy lányhoz sem, aki ennyivel fiatalabb, mint te. Van benned valami, ami téged sokkal érettebbé tesz, már csupán a kinézeted is és maga a saját lényed is. Hidd el, nekem is szokatlan ez az egész, főleg azért, mert érzelmeket táplálok irántad és nem tudom leállítani. Ez az egy dolog az, amit nem lehet irányítani. Próbáltam de nem ment, úgyis előtört az irántad való vonzalmam - vett egy mély levegőt - Remélem nem bántad meg a tegnapit és nem érzed magad rosszul...

Mindvégig a szemembe nézve beszélt én pedig ittam minden egyes szavát. Kellett néhány másodperc, mire felfogtam mindent.

-Nem bánom. Egy kicsit azért van lelkiismeret furdalásom, de nem bántam meg egyáltalán. Elég sok kérdésemre választ adtál most - hirtelen azt sem tudtam, hogy mit mondhatnék még - Köszönöm, hogy tisztáztad a dolgokat, és igen, bennem is indultak el érzelmek - egy apró mosollyal felnéztem rá, ő is úgy tett. Átkarolt és magához húzott, mélyen beszippantottam az illatát majd behunytam a szemeimet.

Megszerettem volna kérdezni, hogy mi lesz velünk ezután, de nem akartam elrontani a pillanatot. Lesz, ami lesz, majd idővel minden megoldódik és kiderül.

Perceket töltöttünk el úgy, hogy Danielnek voltam dőlve, ő a fejét az enyémre döntötte és ültünk a csendben.

-Jobb, ha vissza megyünk - szólalt meg hirtelen lágy hangon. Elhúzódtam tőle és lassan felnéztem rá. Mosolygott, ami nem volt meglepő. Az a mosoly valami hihetetlen volt, sosem tudtam megunni és nem is akartam.

Felállt, kinyújtotta a kezét és felsegített. Néhány pillanatig nem is engedte el, de éreztem, hogy fél nehogy valaki véletlenül felbukkanjon. Puha keze védelmezően fonódott az ujjaimra amitől végig futott rajtam a hideg, a jó értelemben. Ezekből a pillanatokból akartam minél többet.

Mikor elengedte a kezemet, akkor eszméltem fel, hogy közeledünk a többiekhez. Hangokat hallottam, nevetgéltek és valamit játszottak is. Daniel magával szembe fordított, kezét végig simította az arcomon és megcsókolt. Szó nélkül kikerült és elsétált én pedig előléptem a fák mögül.

-Merre voltál? - támadott le egyből Erin.

-Vissza mentem ahhoz a házhoz, ahol a tegnap voltunk. Elhagytam az egyik fülbevalómat és próbáltam megkeresni. Szerencsére megtaláltam, amit én is csodálok - nevettem fel felhúzott szemöldökökkel.

-Nem tudtuk elképzelni, hogy hová tűntél el - mosolygott rám Olivia - Lassan kell pakolni és megyünk - sóhajtott fel.

-Nincs kedvem haza menni és visszatérni a valóéletbe. Itt nem gondoltam semmire, csak a jelenre és annyira jó volt - értett egyet Gina is a földön ülve.

-Ha lejár ez az év és befejezzük a sulit, utána talán jobb lesz - kuncogtam fel - Távol az otthoniaktól lehetőleg egy jó egyetemen.

-Ne is mondd, alig várom - Gina kitépett néhány szál füvet majd eldobta. Látszott rajta, hogy valami nagyon nyomja a szívét, majd rá kell kérdezzek.

Egy óra múlva mindenki neki fogott takarítani meg pakolászni. Jó hangulatban telt el, két óra alatt mindennel végeztünk, beszálltunk a buszba és búcsút intettünk a kirándulós helyünknek, ami talán örökre beférkőzött az emlékezetembe.