Elvetett Terv

🌒 10. Fejezet: "Álmodom vagy ez a valóság?" 🌒

Ne haragudjatok, hogy sokára hozok részt, de egy hete kb. van csak vége a vizsgaidőszaknak plusz dolgozom hétköznap így egy kicsit nagyobb időközönként fogok tudni csak írni :/ Remélem azért attól függetlenül sokan fogjátok még olvasni ;)

Idegességemet nehezen tudom csak palástolni. Szinte tapintani lehet a feszültséget a szobában. Adam és a parancsnokkal szemben foglaltunk helyet, ő pedig velünk szembe helyezkedett.

Köhintett egyet, majd megszólalt.
- Tudom, hogy most fogalmatok sincs, mi az ami miatt négyszemközt akartam veletek beszélni, de nem húzom tovább a szót. - kezdett a mondókájába. - Alice! Emlékszel még arra a küldetésre, amire az apád elment, de soha többé nem tért vissza?

El kezdtek járni az agytekervényeim, hogy ezt most miért kérdezi és egyáltalán honnan tudja, de mivel válaszolnom kelett neki, így rövidre zártam magamban a gondolkodást.

- Igen.......de mi okból kérdezi? - kérdeztem leplezetlen meglepődéssel a hangomban. - Valamint, hogy ezt honnan tudja.

Láttam rajta, hezitál, hogy elmondja-e az igazat, végül kisimultak a ráncok az arcán és elénk tárta az igazságot.

- Alice...tudom ez most le fog döbbenteni, de el kell mondjam neked az igazat. - nézett rám könnytől csillogó szemmel. - Mennyire vártam, hogy újra láthassalak! Minden külön töltött perc egy örökkévallóságnak tűnt😭

Mi a fasz??

- Alice, nem akartam, hogy azonnal rájöjj ki vagyok, ezért nevet változtattam. Én vagyok a régóta elveszett apád, David Gallagher.

Egy pillanat alatt megfagyott a levegő körülöttünk. Csak ültem ott, mint egy sóbálvány, meg sem tudtam szólalni. Sokkoltak a hallottak.

- Kérlek kislányom szólalj meg, mondj valamit! Nem bírok itt tétlenül ülni. - most már zokogott.

Erre már az én szemem sarkában is megjelent egy könnycsepp. Adamre sandítottam, visszanézett rám és láttam az arcán, hogy most esett le neki miért volt neki ilyen ismerős az előttünk ülő ember.

Visszanéztem Davidre, az apámra, és kinondtam azt a szót, amit soha nem volt alkalmam.

- ...Apa?? - szólaltam meg végül.

- Alice, drága kincsem. Gyere ide!

Nem kellett kétszer mondania.

- Apu, annyira örülök, hogy megismerhetlek végre! - sírtam bele a vállába. - Anyu most majd kiugrana a bőréből ha tudná, hogy életben vagy. :")

Rám néz könnyáztatta arcával.

- Mindig azt mondta, hogy sosem érezte elszakadni azt a bizonyos szálat közöttetek, ami volt így végig reménykedett éjszakánként az eget kémlelve, hogy ott vagy valahol kinnt az éterben. - folytattam. - Én akinek mostanáig nem adatott meg a lehetőség, hogy megismerjelek, csak anyu meséi és a régi fényképek voltak rólad. Így volt valami fogalmam arról, hogyan nézhettél ki, amikor elmentél.

Bólintott, mert tudta melyik fényképekre gondolok.

- Reméltem, hogy Elizabeth, az édesanyád, egyszer meg fogja mutatni neked majd azokat a fotókat ha felnőttél. Sejtettem, hogy nem sokra fogsz emlékezni a gyerekkorodból rám, hiszen 4 éves voltál amikor arra a küldetésre elmentem. Bár sosem tettem volna. - eresztett végül el apa és a földet nézte.

Én közelebb léptem hozzá és tenyerembe fogtam az arcát.

- Apa, neked ez volt a hivatásod, sőt még mindig az és nem, egyáltalán nem volt felesleges az idejöveteled.