Elvetett Terv

🤔 13. Fejezet: "Az meg mi a szar??" 🤔

Középmagas sziluettek rajzolódtak ki a távolban. A horizonton nem is lehetett mást látni.

- Az meg mi a szar?? - kérdeztem a többieket a fura alakok felé mutatva.

Nem számítottam emberi formákra nyilván, merhogy nem otthon voltunk, de akkor sem volt valami rendben.

Nagy kicseszés, hogy szemüvegem van, de így legalább nem kell távcső, mivel mindent élesen látok vele.

Ekkor láttam meg, hogy TÉNYLEG nincs minden rendben. Hogy is magyarázzam: ilyen ember-holdlakó hibrideket láttam, amik olyan szögletesen mozogtak, mint a robotok, ugyanakkor olyan ruganyosan lépdeltek ahhoz képest, mintha emberek lennének.

Élükön pedig azzal a személlyel, akiről azt hittük, hogy meghalt.

- Tianak előre megmondta, hogy baj lesz... - sóhajtottam fel.

Bárkire néztem, csak gondterhelt tekintettel találkoztam.

Majd bevillant egy ötlet. Mintha felkapcsoltak volna az agyamban egy villanykörtét.

- Ha összeszedjük Tianak földi maradványait, majd egy kanópuszba tesszük (mint az ősi Egyiptomban - a szerk.) a részeket, akkor később visszahozhatjuk őt. - mondtam halálkomolyan apámnak.

Nagy szemeket meresztett rám, nem is azért, amit mondtam, hanem azért, amikor mondtam.

De nem érdekelt abban a pillanatban. Mi van ha visszahozhatjuk? Ez járt a fejemben. És akkor később nem kéne amiatt aggódni, ki lesz az új vezető.

Gyorsan elvégeztem a melót, majd a ruhámba rejtve az edényeket ismét teljes figyelemmel az előttünk tornyosuló problémára figyeltem.

Ami nem is volt olyan kis probléma. Kicsit olyan volt, mint a Thor 2-ben, amikor Malekith és serege ellen kűzdöttek az asgardiak.

Csakhogy mi nem voltunk istenek. Lehet ez a baj.

Felmértük a helyzetet, majd Min Seo Gi, apu jobbkeze, közelebb lépett és leadta a helyzetjelentést, ahogyan ez ilyenkor illik.

- Parancsnok, többszörös túlerőben vannak! Mi csak a harmadát tesszük ki az ő seregének. - hadarta gyorsan el.

- Mi mit tehetünk? - kérdezett vissza apu.

- Bízunk a csodában.

- Én ezzel nem teljesen értek egyet. - szóltam közbe.

Apu rámfordította a tekintetét és kérdőn nézett rám.

- Mégis mit tudnánk tenni szerinted lányom? - kérdezte idegesen apu. - Ahogy hallottad, nem vagyunk elegek egy megfelelő támadáshoz.

- Nem minden háborút nyernek erővel, sokkal inkább ésszel. Ami annyit tesz, hogy akár az előnyübkre is fordíthatjuk az egészet.

- Azt meg hogyan? Hiszen nem tudjuk, mire képések ezek a fajzatok...

- De azt tudjuk, hogy mik voltak eredetileg, így az eredeti természetükből rengeteg előnyt ki tudunk hámozni. Ez a gyengéje, a selejtje a népüknek, úgyhogy alapból nem is lennének jók a harcra, Claire szerintem azt hitte, némi turbózással elérhet valamit. - fejtettem ki az ötletemet.

- Azaz?

- Azaz nagy területen szétszóródunk és gerillaharcosok módjára kisebb csoportokban levadásszuk és elpusztítjuk őket. Sok tár töltény legyen mindenkinél - válaszoltam.

- Esküszöm Alice, egy vérbeli parancsnok és stratéga veszett el benned. - mondta büszkén apu.

Valóban így gondolta. Én meg eközen nagyon reménykedtem, hogy beválik a tervem. Ugyanis szörnyű déja vu érzésem volt.

Hülye emlékek...

Anno Strooper kapitány vezetése alatt harcoltunk, most meg két vezető lett.

Apu és én.

Hihetetlen, mennyire hasonlítok rá. Mennyi mindenben. Bár más körülmények között bukkant volna fel újra az életemben. Azonban abban is biztos voltam, hogy nem véletlenül, mert ugyan elcsépelt szöveg, de tényleg minden okkal történik.

Ami jelenleg pontosan igaz volt.

Lassan, rendíthetetlenül hömpölygött felénk a mutáns sereg. Bárcsak lett volna nálam egy adag bakteriofág valami fiolában...azokat kilőve talán kevesebb áldozatot szedne a küszöbön álló összecsapás.

Kutatni kezdtem a zseben és kitapintottam benne valamit. Előhúztam és meglepődve vettem észre, hogy 100 adag volt az előbb említett bakteriofágból.

Miután gyorsan elmagyaráztam mindenkinek, hogy végül is mire jöttem rá, kiosztottam egyenlően mindenkinek a következő tanáccsal:

- Emberek! Mindenkinek csak 2 lövése van, igyekezzetek minél pontosabban célozni. - kiabáltam a sereg többi tagjának, hogy hallani lehessen mindenhol és senki se maradjon le.

Megtöltöttük a fegyvereinket, kibiztosítottuk, majd vártuk, hogy érjenek minél közelebb.

Apuval egyszerre mondtuk:

- Jól van most már elég közel vannak! CÉLOZZ! CÉLRA TARTS! - itt tartottunk egy kis szünetet. - TŰZ!

Az összes fegyver egyszerre sült el. Cska úgy hullot az ellenség. Maradtak azonban túlélők, akik az első sorozatot túlélték, továbbra is rendíthetetlenül jöttek tovább.

- MINDENT VISSZAÁLLÍTANI! - ezt már csak én mondtam, hogy apu is figyelmesen töltse újra a puskát - ÚJRA KIBIZTOSÍT, CÉLRA TARTS ES TŰŰŰZ!

A második hullám még többet szedett le. Hirtelen ekkor azonban pokoli sebességre kapcsoltak Claire-rel az élen (szóval rohadt gyorsan tudnak futni, jó tudni...), így a másodperc törtrésze alatt elértek minket.

Nem volt visszaút. Csak arra hagyatkozhattunk amit nyerni tudtunk az előző tulajdonságaikból. A személyes pajzsok miatt nem halt meg senki a sorainkból, de többek szenvedtek az arcukon komoly vágásokat.

A nagy hadakozásban két kar kapta el a vállamat majd a földre rántott. Kiabálni akartam, de nem tudtam, mert betapasztották a számat és a szememet.

Majd egy hang csendült fel a fülem mellett.

- Csak nem hitted, hogy legyőzhetsz te kis senkiházi?! - suttogta, szinte már morogva Claire a fülembe.

Egy pillanattal később elsötétedett minden.

13. Fejezet vége

Hello kedves olvasóim (: meghoztam a 13. fejezetet, remélhetőleg érdekesnek találjátok majd ;)

# Bella #