Elvetett Terv

😶 20. Fejezet: Háború a Földért Vol.2 /Végjáték/ 😶

Pontosan tudtam, hogy ebből nagy baj lesz. Ez a nő nem tud belenyugodni a vereségbe. Úgy látszik a pokolnak sem kell, mert az ördög kilökte a kapun a picsába. Erről még tuti elbeszélgetek vele.

Félreértés ne essék, nem őrültem meg, csak valami folytán egy szarabb pillanatomban sikerült megidéznem Hádészt az alvilág urát egy nálam lévő könyvből - tisztára, mint az egyik Titkok könyvtára részben, amikor Shakespeare varázslója, Proszpero /remélem így írják le XD - a szerk./ megidézi a rosszfiúkat a könyvekből, hogy kinyírja a könyvtáros csapatot - és csak azzal juttathatom vissza a helyére ha végleg leszámolok Claire-rel, mert akkor tudná végre vinni.

Nem mondom, hogy bánnám, mert nem. Épp ellenkezőleg.

Sajnos a gondolataimat egy éles zaj szakította meg.

Ebben a pillanatban apa beleordított a rádióba.

- MEGTÁMADTAK MINKET! 2 CSAPATOT ALKOTVA AKKOR IS MEGVÉDJÜK AZ OTTHONUNKAT, AZ EMBEREKET ÉS MAGUNKAT IS, BÁRMIBE IS KERÜL!!!

A parancs után hozzám fordult. Akkor már talpon voltam.

- Alice - kezdte - kincsem tudom, hogy ez a nő rengeteget ártott neked, de azt szeretném, ha most te itt maradnál, én pedig levinném az én csapatomat, hogy visszaverjük a támadást.

Megütközve néztem rá.

- Apa, ugye ezt most nem gondoltad komolyan? Nem tudok itt maradni, engem akarna majd biztosan, így nem akarom, hogy tússzá váljál és zsaroljon engem. - válaszoltam halálnyugodtan, pedig ahhoz képest alig tudtam palástolni az idegességemet. Az adrenalin csak úgy vágtatott keresztül-kasul az ereimben.

Ez az igazság. ÉN akartam elkapni. Megadni annak a mocskos kis kurvának a magáét. Túl sokat ártott már mindenkinek. Elegem volt. Haza akartam végre menni úgy, hogy nincs több ilyen balhé.

Lélegzetvisszafolytva nézett minket mindenki, míg azok csak jöttek és jöttek.

Majd apu megenyhült.

- Persze tudom, hogy életed egyik legnagyobb öröme lenne, ha végre leszámolhatnál vele. Nem is tartalak fel. Menj! - mondta.

Kis szünet után bólintottam, majd Adammel és a csapatommal a sarkamban, felfegyverezve elindultunk, hogy megütközzünk a megszállókkal. Nehéz megmondani a kimenetelét.

Végig ezen kattogtam, amikor sok apró halk, de mégis határozott lépteket hallottunk meg a tőlünk jobbra lévő folyosóról. Kibiztosítottuk a fegyvereineket és lövésre felkészülve beléptünk arra a folyosóra.

És akkor megint megláttam Őt.

Claire is észrevett és az egész csapat megtorpant mögötte. Vagy inkább sereg. 55 ember nézett farkasszemet a mi csekélynek mondható csapatunkkal. (nem véletlenül 55... - a szerk.)

Túlerőben voltak.

Picsába...

Vagy 10 percig néztük full némán egymást, mire megrázkódott az egész űrhajó. Kipillantottunk a hajó ablakán és még éppen időben láttuk meg, amint valszeg apa felrobbantotta az ellenség hajóit. Az anyahajót is.

Nem maradt semmijük. Nincs hová menniük. Vagy megszerzik a hajót (akkor nekünk és az egész emberiségnek lőttek) vagy itt halnak meg mindannyian.

Újra egymás szemébe néztünk Claire-rel. Felfedeztem a tekintetében fájdalmat, csalódottságot, dühöt és szomorúságot. Rájött, hogy innen nincs kiút.

Fura narancsra váltott szemmel közölte:

- A hajónknak annyi. Ha végeztem veled, apád a következő és mindenki más, aki a hajón van.