Elvetett Terv

😈 14. Fejezet: Még mélyebben a pokolban 😈

Émelyítő, síri feketeség töltött be mindent, ameddig a szem ellátott.

Az az utolsó emlékem, hogy az a hülye ribanc a fülembe morog és utána semmi. A nagy büdös semmi.

Megpróbáltam megmozdítani a végtagjaimat, de nem ment. Mi a fene?

Észrevettem egy fénylő pontot a távolban és megpróbáltam afelé menni. Érdekes módon sikerült. Hirtelen mindent világosság töltött be. Elnehezült szemhéjamat pislogásra bírtam.

Fémszínű sziluetteket véltem felfedezni magam körül, majd amikor már tisztán láttam, ismerős formák rajzolódtak ki előttem.

És ekkor jöttem rá, hol is vagyok tulajdonképpen.

- Hogy a jó életbe kerültem vissza az űrhajóba? - mondtam nyöszörögve, mert sajgott a fejem a rámért ütéstől. - És egyáltalán hol vannak a többiek? Ugye nem vagyok megint egyedül??

Erre megyikordult a vezérlőterem egyik széke és a benne ülő alak lassan felém fordult.

Upsz baszki, tényleg nem.

- Hát persze, hogy nem vagy egyedül...miből gondoltad az ellenkezőjét? - mosolygott gúnyosan Claire.

Minek kellett ennek megszólalnia? Egy hirtelen ötlettől vezérelve a telepatikus erőmmel a hozzá legközelebb eső tárgyat (jelen esetben egy távirányító...micsoda kínos hogy csak ennyi) hozzávágtam. Felszisszent és ha lehetne fokozni az előbbi gúnyos modorát, akkor ő most ezt megtette.

- Ennyivel nem segítesz magadon. Csak rosszabb lesz. Amúgy meg egész jó állapotban van még ez a hajó, nem is gondoltam volna ennyi minden után. - nézett körül a hajó belsejében. - Mindez azonban most mindegy is, mert neked nem erre kell figyelned, ha nem arra, ami most jön.

A folyosó végére mutatott, ahol megpillantottam egy nagyon is ismerős alakot.

- Strooper kapitány?! - kiáltottam meglepetésemben. - Hiszen maga meghalt! Láttam a felakasztott holttestét a bejáratnál korábban! Ez mégis hogyan lehetséges??

Ahogy közelebb ért, azonnal megkaptam a kérdésre a válaszomat. Claire műve volt. Bár valamit elcseszhetett, mert rengeteg emberi vonás látszódott rajta.

Vigyoromat nem is leplezve Claire-hez fordultam.

- Hehe csak nem elrontottál valamit? Hiba csúszott a gépezetbe? Mert nem sűrűn lett olyan mutáns, mint te. - itt már röhögtem.

Nem tudtam megállapítani, hogy erre mit fog most lépni. Gondoltam, ha sokat pofázok, akkor talán lesz annyira elege belőlem, hogy ott hagyjon max valahogy kikecmergek innen és megkeresem a többieket.

Azért valami piszkálta a kíváncsiságomat.

- Amúgy mit is akarsz te a kapitánnyal?

Úgy nézett rám, mint ha azt gondolná, mekkora egy hülye vagy ahhoz képest, hogy milyen a híred. Nem hibáztatom ezért az egyért, végülis néha az okosak is ronthatnak el dolgokat. Bár amit mondani akart, arra igazán nem voltam felkészülve.

- A te volt kapitányodat úgy alakítottam át, hogy a kiszemelt áldozatból kinyerje az emlékeit. Mindent. Hogy semmi se maradjon. És ez rosszabb az áldozat megölésénél, nagyobb szenvedést okoz, mint bármi más. És miért akarnám, hogy olyan egyszerűen úszd meg?? A történtek után?

Anyád. Ez tényleg megőrült. Hogy nem vettem ezt észre már az elején, komolyan ez olyan, mint valami vicc.  Mint egy rossz álom. Bár az lenne. Már ráléptem a saját lábamra - hátha attól felébredek, mint ahogy Alice próbálta meg Csodaországban csípéssel - csakhogy nem történt semmi.

- Minek kellenek neked amúgy az én emlékeim? - kérdeztem meg.
- Egy Föld elleni invázióra tökéletes. Hiszen mindent tudsz, minden ott van a fejedben, amire a terveimhez szükségem van. És talán a kedves drága édesanyádat is meglátogatom, ha már apád itt van... - válaszolt Claire, amitől annyira felcsesztem magam, hogy nem tudtam tisztán gondolkozni.
- Azt...meg...ne...próbáld! - sziszegtem vissza.
- Ugyan ki vagy te, hogy megakadályozd?
- A lánya, aki minden áron meg fogja védeni az életét, ha azért meg is kell halnia. - mondtam mindenféle remegés nélkül a hangomban.

Ebben a pillanatban láttam, hogy visszakozik kissé, azok után, amit mondtam. Mit tud rólam ez a "nő", amit én nem?

- Megpróbálhatod, de nem fog menni. Ugyanis te már soha nem mész haza.

Vészjóslóan megindult felém a zombikapitánnyal, akin eddig semmi értelmet nem fedeztem fel. Egészen mostanáig. Mert nem nézett a szemembe. Valamilyen oknál fogva azonban találkozott a tekintetünk és abban a pillanatban esett le, hogy tényleg nem vagyok egyedül a bajban. Ő nem akarta ezt. Maradt még valami halvány visszhangja annak, amilyen régen volt, annak az embernek a halvány lenyomata, akinek nagy valószínűség szerint ideérkezéskor és a balhé után az életemet köszönhetem. Ez a felismerés akkora bátorsággal és adrenalinnal árasztott el, hogy meg ne kérdezzétek hogyan, de kinyíltak maguktól a bilincsek, amikkel eddig az üléshez voltam "ragasztva".

- Bazd meg, egy kibaszott Jedi vagyok!

Ha lett volna időm rá, akkor az előbbi elszólásomon fetrengve röhögnék, de erre most nem tudok szánni. Mit sem törődve a meglepettségükkel, úgy meglódultam a kijárat felé - baromi jól ismertem a helyet, mivelhogy rengeteget voltam kénytelen itt lenni -, hogy még abban a pillanatban Usain Bolt-ot is simán lealáztam volna. Volt egy pár akadály az útban - csontvázak, törött műszerek stb. -, de nem tartottak vissza attól, hogy elérjék a szabadságomat jelentő ajtót. Hallottam öles lépteit ezeknek a mutánsoknak, de nem izgatott, mert kiugrottam az űrhajóból. Még jó, hogy ki tudtam használni Strooper kapitány pillanatnyi habozását a menekülésre.

De ezt már nagyon unom. Mikor lesz ennek a menekülősdinek végre vége? Elegem van.

Sajnos azonban amiatt, hogy félig a gondolataimba temetkezve futottam az életemért, elbotlottam egy kisebb kiálló kavicsban, majd esés közben sikerült újra bevernem a fejemet. Ez az újabb erős behatás egész meglepő eredményt hozott.

Felébredtem.

Sziasztok :) igyekeztem bonyolítani a cselekményt, következő rész kicsit később jön munka miatt :/
Jó olvasást kívánok nektek ;)

# Bella #