Billie Joe az ágyam alatt

1. - Hear the sound of the falling rain...

*Tamara szemszöge*

A busz zötykölődve haladt fel a hegyre az esőtől csillogó aszfalton. Az ablak melletti ülésről figyeltem, ahogyan a víz kisebb patakként csobog lefele az úttest mentén húzódó csatornában, magával sodorva minden apró, útjába kerülő szemetet. A busz kongott az ürességtől, egy-két idősebb nénin és bácsin kívül nem utazott rajta más, csupán én, és a nővérem, Izabella. Annak ellenére, hogy még csak délután négy múlt és április lévén már egész későn nyugszik a nap, az utastérben világítást kellett kapcsolni, mert az esőfelhők szürkébe borították a környéket.

Kirántottam a fülemből a fülhallgatót, és leállítottam az épp szóló Green Day számot, a Holidayt. Valahol a távolban egy óriási villám fehér fénye színezte be a sötét égboltot, amit aztán kísérteties mennydörgés követett.

-Nem gondoltam, hogy ekkora vihar lesz, esernyőt se hoztam magammal - húztam el a szám, de a tekintetemet nem fordítottam el az ablakról. Tíz perce, mikor felültünk a buszra a belvárosi végállomáson, még nyoma sem volt közelgő zivatarnak.

-Még jó, hogy indulás előtt csekkoltam a radarképet a neten, az enyém csak elég lesz kettőnknek erre a kis távra - felelte Bella előhúzva az összecsukható ernyőjét a válltáskájából. Ekkor még egy villám becsapott valamibe nem is olyan messze tőlünk, majd a dörgésbe szinte beleremegett a föld. - Vagy mégsem - biggyesztette le az ajkait, a kis, összetekert esernyőt a kezei között forgatva.

-Hú, ez közel lehetett! - pásztáztam az elmosódott körvonalú hegyeket a családi házak teteje fölött, de semmit nem lehetett látni. - Az tuti, hogy ezzel szarrá fogunk ázni - böktem a piros ernyő felé, csak úgy mellékesen.

Komlóstető végállomásához érkezve a busz kinyitotta előttünk a hátsó ajtaját, majd miután száműztük magunkat a valóságos földi Pokolba, már el is húzta a csíkot. A megálló ócska esőbeállója alá menekülve is ugyanúgy ömlött ránk a víz, mint a szabad ég alatt, így eldöntöttük, hogy futólépésben tesszük meg az utat a házunkig.

-Azt nézd! - mutatott Bella a hazafelé vezető utunkat keresztező rét szélén álló hatalmas tölgyfára, amelynek a törzse félbehasadt, ágai pedig szénné égve hevertek körülötte, mint egy hatalmas csokor elszáradt virág.

-Basszus, ebbe csapott a villám! - tátottam el a szám, de nem volt sok időm, hogy kicsodálkozzam magam, mert tartanom kellett Bella tempóját, aki az esernyőt fogta - nem mintha ért volna bármit is. Ő még egyszer visszafordult, hogy egy utolsó pillantást vessen a megcsonkított fára, amely mellett már tizenkilenc éve szinte mindennap elhaladt, majd hirtelen felkiáltott.

-Úristen, ott fekszik valaki!!!

Úgy megszorította a karom, hogy egy pillanatra megállt a szívverésem a döbbenettől, és alig mertem odafordítani a fejem. A fa tövében valóban egy fekvő ember sziluettje rajzolódott ki, aminek a látványa annyira megrémített, hogy szinte arról is megfeledkeztem, hogy épp dézsából ömlött a fejemre a víz.

-Segítenünk kell neki, lehet, hogy megsérült! - húzott a nővérem a tölgy irányába ellenmondást nem tűrően. Én legszívesebben hazáig futottam volna, és megpróbáltam volna kirázni a fejemből a földön heverő alak látványát, ami már valószínűleg így is rémálmok formájában fog kísérteni az elkövetkező néhány napban. Bella viszont túl jóindulatú ahhoz, hogy ne siessen az illető segítségére egy olyan helyzetben, mint a mostani.

A férfi nehézkesen vette a levegőt az arcára ömlő esővíztől, a szeme pedig csukva volt, szemmel láthatóan elvesztette minden erejét ahhoz, hogy megmozduljon. A fején lévő siltes sapkára ráhúzta a bebújós pulcsija kapucniját, az arca enyhén borostás volt és fekete keretes szemüveget viselt. Nagyokos, biztosan azt hitte, a fa majd megvédi őt az esőtől...

-Csak egy csöves - vontam meg a vállam, és azon voltam, hogy minél hamarabb lelépjünk.

-Nem csak egy csöves, ő is ember, mint mi, és kötelességünk segíteni rajta - oktatott ki a nővérem. - Amúgy meg nem tűnik olyan olcsónak a ruhája... Na, hívom a mentőket - kapta elő a telefonját, és pötyögni kezdett rajta, miközben én tartottam magunk felé a teljesen hasztalan ernyőt. Az eső teljesen beborította a mobil képernyőjét, így nem sokat érzékelt Bella próbálkozásaiból. Odasandítva az is feltűnt, hogy a térerő totális csődöt mondott, így esélytelen volt bárkit is elérni telefonon.

-Nem hagyhatjuk itt, meg fog fulladni - jelentette ki a nővérem a tarkóját vakargatva. Valószínűleg a lelkiismerete csapdába csalta, és nem akarta, hogy mardossa őt a bűntudat, ha esetleg történik valami ezzel az emberrel. Őszintén szólva ezzel egyetértettem, de tisztán látszott, hogy nem sokat tudunk tenni az ügy érdekében.

-Vigyük haza, amíg el nem áll az eső - vetette fel Bella, mire automatikusan megráztam a fejem.

-Be akarsz vinni egy hajléktalant a lakásba? Ne viccelj már!

-Nem is hajléktalan, szerinted ha az lenne, lenne pénze ilyen szemüvegre? - mutatott a valóban márkás darabra. - Na, gyerünk, nem tűnik olyan nagydarabnak, vigyük be egy száraz helyre - állt a háta mögé és a karjaival benyúlt a hóna alá.

Grimaszolva húztam le az esernyőt, és fogtam meg a férfi bokáját a sáros tornacipői fölött, majd egyszerre megemeltük.

Az alapjáraton két perces hazautat több, mint öt perc alatt tettük meg. Bőrig ázva és teljesen átfagyva léptünk be a bejárati ajtón, ahol letettük a tagot az előszoba padlójára. Ezután egyetlen további pillantással sem jutalmaztam, csak azt vártam, hogy végre kezet moshassak és vehessek egy forró zuhanyt.

-Mindig tartsa valamelyikünk szemmel, nehogy kifossza a házat, miután magához tért - figyelmeztettem a testvéremet, aki épp lehajolt hozzá, hogy megbizonyosodjon róla, még lélegzik. Ebben a pillanatban a férfi egy halk morgás kíséretében megmoccant és kezeivel az összeszorított szeméhez nyúlt, hogy kidörzsölje belőle az esővizet. Összerezzentem, és a beépített szekrényhez simultam, nehogy hirtelen nekem essen, vagy valami. Fő az elővigyázatosság.

-Minden rendben? - kérdezte tőle Bella halkan, remegő hangon.

Összeszűkült szemmel meredtem a kapucnis figurára, és valahonnan szörnyen ismerős volt, de meg nem mondtam volna, hogy honnan. Lassan, komótosan felült a padlón, lehúzta a fekete, ázott tincseiről a fejfedőket, levette a szemüvegét, és rám emelte a fáradt, smaragdzöld szemeit. Ebben a pillanatban megállt bennem az ütő. Kigúvadt a szemem, és egy hang sem jött ki a torkomon. Nem, ez nem lehet!

-Hmm hol vagyok? - kérdezte angolul, magas, rekedtes hangon. Nekem pedig ennyi kellett. A szám elé kaptam a kezem, a könnyeim pedig patakokban csorogtak le a már amúgy is nedves arcomról. A férfi, akit hazahoztunk nem volt más, mint Billie Joe Armstrong személyesen!

Na, ki gondolta volna? :D Remélem, tetszett az első rész. :)

jgyongyi