Billie Joe az ágyam alatt

3. - Desperate but not hopeless

*Tamara szemszöge*

Másnap reggel az ébresztőmnél jóval hamarabb keltem, az izgatottságnak hála szinte az egész éjszakát végigforgolódtam, és csak nem akart álom jönni a szememre. A tudat, hogy a kedvenc bandám frontembere a házunkban tartózkodik, egyszerre varázsolt libabőrt a karomra és rémített meg totálisan. Megrémített, hiszen egész éjjel attól tartottam, hogy mindez csak egy szép, őrületes álom, és mire felébredek, újra a szürke valóságban találom magam. Többnyire ennek is köszönhettem az álmatlanságom.

Néha csak egy hajszál választott el attól, hogy felsurranjak a padlásra meglesni, Billie ott van-e még, de aztán a józan eszem valahogy mindig meggyőzött. Nem mászhatok bele a személyes terébe, így is elég nagy púp a hátán, ami történt vele. Ezért, amíg meg nem szólalt az ébresztőm, a 21st Century Breakdown albumot hallgatva azon agyaltam, hogyan segíthetnék neki anélkül, hogy az őrületbe kergetném a nyalizásommal - amit egyébként rendkívül nehéz megállni egy ilyen helyzetben.

Fél hétig annyira jutottam, hogy egyrészt: kell neki egy kütyü, amin tud kommunikálni a rokonaival és barátaival, és másrészt: hacsak nem jövünk rá, milyen csoda folytán teleportálódott ide Kaliforniából, pénzt kell neki gyűjteni a hazaúthoz. Mert bármilyen szomorú, valahogyan egyszer haza kell őt juttatnunk, nem maradhat itt örökre. Istenem, pedig milyen jó is lenne!

-Igen, az emberrablásnak számítana - közölte velem a nővérem, mikor bepróbálkoztam nála még egyszer ebben a témában. - A pénzgyűjtés nem rossz ötlet, de nekem érettségi előtt semmi időm dolgozni, neked meg ott vannak a próbák meg a gitárórák délutánonként - ábrándított ki.

-Igaz - értettem egyet eltűnődve, és ebben a pillanatban meghallottam, ahogy kinyílik a csapóajtó a mennyezeten.

-Jó reggelt, lányok - nézett le ránk Billie. - Hallottam a hangotokat és gondoltam, most már csak nem zavarok. Mondjuk reméltem, hogy nem öltözködtök éppen - tette hozzá nevetve.

-Akkor se lenne gond - vigyorogtam rá, mire Bella szúrós pillantással jutalmazott.

-Ne flörtölj már egy középkorúval! - vágta a fejemhez magyarul, gondoskodó nővér lévén. Én csak kiöltöttem rá a nyelvem és közöltem vele, hogy semmi köze ahhoz, mit csinálok. Billie, miután lemászott a létráról, feszengve megállt a szoba végében, és várta, hogy befejezzük egymás kioktatását egy számára idegen nyelven.

-Nyugodtan használhatod a fürdőszobát, tudod, hol találod - fordultam vissza hozzá mosolyogva, nehogy azt higgye, róla meg is feledkeztünk időközben.

-Kösz - biccentett, de Bella feltartotta a mutatóujját, és az ajtóhoz sietett, hogy kilessen.

-Oké, tiszta, mehetsz - mondta, és szabad utat hagyott neki. - Ha anya feljönne, max az egyikünk elbújik, mintha a fürdőben lenne.

Mire visszaért a szobánkba a világoskék köntösömben, vizes hajjal és simára borotvált arccal (azt hittem, ott helyben elolvadok, és majd moshatnak fel a parkettáról), Bella a régi Samsung telefonjával a kezében állt elé.

- Tessék, amíg itt vagy, a tiéd lehet. Nyugi, nem menti el sem a hívott számokat, sem a jelszavadat a közösségikre. Van rajta Candy Crush is.

-Ó, köszi szépen - érzékenyült el egy kissé. - De várj, segítesz eligazodni rajta, tudod, az iPhone-hoz vagyok szokva, lövésem sincs, hogy kell ezt kezelni - nézett tanácstalanul a rózsaszín hátlapú készülékre.

-Persze, segítek - löktem félre Bellát az útból, hogy megmutassam neki, mit hol talál. Normál esetben abszolút nem vagyok ilyen izgő-mozgó, kívülről nézve valószínűleg irtó furán viselkedek, de a közelében egyszerűen nem tudok másképp tenni. Furcsa dolgokra képes ez a rajongás.