Mikor a Nap sötétbe borul(Twilight Fanfiction)

Gyászos hír

A sötétség nem tűnik el, nem oszlik fel. Hallom hogy körülöttem valakik beszélgetnek de nem tudom kivenni hogy pontosan miről, csak hang foszlányok jutnak el hozzám.

"Nem tudom....." -mondta egy lágy hang.

"...... ájult el." -hangzott el egy szakszerű hang.

Fel akartam ébredni de a sötétséggel nem tudtam túl sokáig harcolni. Mégis ahogy bele gondoltam abba hogy kik várnak rám a sötétségen túl rájöttem hogy küzdenem kell. Erőt veszek magamon és szép lassan próbálok felébredni. Mielőtt azonban sikerülne meghallok egy hangot mely még több erőt ad.

"Most."

Nagy nehezen sikerült felnyitnom a szemhéjaim. Erősen a szemembe világított egy lámpa így csak sokszori próbálkozásra nyitottam ki a szemem. Ahogy sikerült körül néztem és láttam hogy egy aggódó fekete szempár engem vizslat.

"Mi történt?" -kérdeztem Edwardot de a hangom még a szokásosnál is gyengébb és erőtlenebb volt. Ez valószínűleg szerelmemnek is feltűnt és óvatosan segített felállni a kanapéról. Eddig fel sem tűnt hogy a nappaliban vagyunk de most nem nagyon foglalkoztatott.

"Miután vissza jöttünk felálltál és oda jöttél volna hozzám de aztán egyszer csak elájultál. Carlisle szerint azért mert a szervezeted nem kapott egy ideje táplálékot. Bele gondoltam abba amit mondott és igaza volt. A gyomrom is egyet értett ezzel mert hangosan megkordult. Edward csak elmosolyodott majd magával húzott és átkarolva a derekam átkísért a konyhába. Ott Esme és Alice tűsténykedtek. Amint megláttak minket egyből oda jöttek hozzám.

"Jaj Bella már annyira aggódtunk miattad." -mondta Alice miközben szorosan megölelt. Én is vissza öleltem és most különösen jó volt az barátnőm hideg karjai közt lenni. Most különösen jól esett a hideg érintés. Nem tudom miért de úgy éreztem mintha legalább 40 fokos lázam lenne. Alice nem mondott semmit a testhőmérsékletemre szóval lehet hogy csak én éreztem így.

"Gyere kincsem csináltam neked egy kis salátát. Alice mondta hogy nem lesz majd ellenedre." -mondta Esme miközben ő is megölelt.

Miután elengedett egy félmosolyt küldtem barátnőmnek majd csak leültem csendesen enni. Edward végig engem nézett miközben ő a pult mellett állt. Nagyon jó ízű volt, pont olyan mint máskor is. Esme most többet csinált mint szokott de nem panaszkodok hiszen nagyon jól esett. Amint végeztem oda vittem a tálat a mosogatóhoz majd csak vizet engedve elmostam. Edward még mindig a pult mellett állt amikor végeztem együtt mentünk vissza a nappaliba ahova időközben vissza jött mindenki. Mindenki a fehér kanapékon ült, kivéve Carlislét aki a szoba közepén állt. Mi is épp az egyik szabad fehér kanapéhoz mentünk.

"Bella jól vagy?" -kérdezte Carlisle.

Csak bólintottam miközben rá néztem.

"A következő napokban még érezheted magad néha gyengének de akkor általában egy kis nyugalomra van szükséged, olykor vegyél néhány mély levegőt és jobb lesz." -mondta Carlisle orvosi hivatalosággal. Mikor már Edwarddal leültünk volna hirtelen elkezdett csörögni a telefonom a zsebembe. Összerezzentem a hirtelen jött dallamos hangtól majd csak kivettem a zsebemből és felvettem.

"Halló." -szóltam bele.

"Jó estét kívánok. Bella Swannal beszélek?" -kérdezte egy monoton érzelmek nélküli női hang.

"Igen." -szóltam bele enyhén remegő hanggal.

Nem tudhattam mi történt de sejtettem hogy valami szörnyűség.

"Sajnálattal értesítem, hogy az apja Charlie Swan az elmúlt percekben hunyt el....." - a monoton érzelmek nélküli hang még fojtatta volna még tovább de remegő kezeimből kiesett a telefon egyenesen a fehér szőnyegre. Csak állok ugyan úgy, térdeim és kezeim egyre jobban remegnek. Szememből egyre jobban potyognak a könnyek, lábaim össze csuklanak alattam, én pedig tehetetlenül térdelek a földön. Hiába kérdezték körülöttem egyre többen hogy mi történt és hogy jól vagyok e én nem vagyok képes felelni nekik. A sokk, a fájdalom és a szomorúság maga alá temet és nem enged. Szép lassan süllyedek alá a fájdalom tengerében de nem érdekel. Fejemben még mindig az az egy mondat lebeg, újra és újra feldereng ezzel kiszakítva mellkasomból és szívemből egy pótolhatatlan darabot. Megragadom a mellkasom és görcsösen szorítom mert féltem hogy ha elengedem darabokra esek.