Mikor a Nap sötétbe borul(Twilight Fanfiction)

A halál kapujában

 A Pokol kapujában

(Edward szemszöge)

Az idő fél 11 felé járt. Már lassan fél nap telt el azóta hogy megtudtam Bella halott és ezzel együtt mintha én is meghaltam volna. Mintha én már nem lennék semmi csak egy üres gazdátlan test megfosztva mindentől. Most épp visszafelé tartott a Volturihoz hogy közöljék döntésüket. Beértem a terembe ahol minden változatlan volt.

   “Nos tehát sikerült döntenek?”

   “Igen. Sajnálattal közlöm Edward hogy nem tehetünk eleget a kérésednek mert a képességed túl értékes. De ha úgy érzed értelmetlen az életed akkor csatlakozz hozzánk. Mi nagyon szívesen vennénk ha te is része lennél a családunknak.”

   “Köszönöm a fantasztikus ajánlott de nem.”

Majd hátat fordítva nekik elindultam a főtér felé hiszen már tudtam mit fogok tenni. Egy valami azonban feltűnt: amikor felfedtem Aro előtt az emlékeimet akkor láttam amint Bella szavának emlékére a szeme halvány vörösből mély feketébe vált. De most mégis ennyi idő után is ugyanolyan fekete volt. Kár volt ezen gondolkodni mert már úgysem számít. Hiszen már csak pár percet kell kibírni ezen a nyomorult földön hogy aztán újra karjaimban tarthassam  Bellát. Tudtam hogy valószínűleg Alicék megpróbálnak majd megállítani de nem érdekelt. Hiszen ők még soha nem érezték ekkora lelki fájdalmat mint amekkorát én viselek el már fél napja. Nagyon szerettem a családom de így hogy lehetnének boldogak ha az én rusnya arcomat kellene minden nap nézniük. Ahogy haladtam a templom ajtaja felé egyre jobban hallottam a kintről behangzó ünnepség hangjait. Tudtam hogy néhány percen van csak ezért kinyitottam a templom ajtaját hogy csak egy lépést kelljen tennem majd szép lassan elkezdtem levenni magamról az ingem. Ez a bűnöktől fertőzött és fájdalommal átitatott test hamarosan örökre elvesz. Ezzel a gondolattal vártam létezésem utolsó harangszóját.

Annyi sok idő után

(Bella szemszöge)

Az autónk épp most érte el a barna város falakat melyek védték a várost mindentől. Ahogy elnéztem mindezt kívülről valami megmagyarázhatatlan dolog kezdte el szorongatni a torkom és mellkason egyaránt mire én egyre nehezebben kaptam levegőt. Alice is észrevette nyugtalanságom.

   “Nyugalom Bella van még időnk.”

Ránéztem az órára amely 11 óra 55 percet mutatott.

   “Már csak 5 percünk van.”

Időközben beértünk a városba ahol az utcákat ellepték a vörös ruhába öltözött emberek, a ház falakon is mindenhol zászlók lógtak. Ahogyan közeledünk a város szíve felé úgy egyre nehezebben tudtunk haladni a hatalmas tömegben. Barátnőm vadul nyomva a dudát  próbált mindenkit figyelmeztetni arra hogy menjenek el az útból. Mindenki dühös szavakat kiáltott utánunk aminek azért örültem mert így legalább nem értettem. Előttünk egy hatalmas barna boltíves kapunál egy őr unottan intett az autókkal közlekedőknek hogy forduljanak vissza ám Alice nem törődve vele gázt adott és egyszerűen elhajtottunk. -mondta én pedig bólintottam és kezemet a kilincset tettem a kezem. Még próbáltunk előre menni de nem sikerült így felém fordult és bólintott én pedig ki ugorva a kocsiból elkezdtem eszeveszett tempóban futni. Nem számítottak a dühös szavak melyeket utánam kiáltották. Nem számított hány embert kell félre löknöm azért hogy elférjek. Nem igazán sikerült haladnom mert a tömeg mint egy hatalmas béklyó lefogták testem egészét és nem engedtek szabadulni. Csak azt az egyet reméltem hogy Alice látja valamelyik sikátorból hogy én elbukom és még lesz annyi ideje hogy megmenekülhessen és vissza mehessen Jasperhez Forksba. Ha kell én magam állok a Volturi elé megmondani tegyenek velem azt amit csak akarnak ha ezzel megmenthetném a Cullen családot. Megölhetnének de akkora fájdalmat talán semmi más nem tudna okozni mint amekkorát a Cullen család távolléte okozott. Gondolataimból éles fájdalom hasított ahogy sípcsontom nekiütközött valami keménynek. Átpillantottam a tömegen és megpillantottam egy kör alakú szökőkútatt alig pár száz méterre a templomtól. Egy hatalmas ugrással máris a vízben voltam és tovább rohanva a másik oldalon kiugrottam majd ismét belevetettem magam a tömege. Ahogy ismét neki indultam láttam amint egy alak félmeztelenül kilép a templom ajtaján majd egy percnyi habozás után a déli harangszóval egyidejűleg kilépett a Napra. Ahogy közelebb értem láttam hogy Edward az. Oda érve hozzá átöletem hideg, márvány kemény mellkasát. Már el is felejtettem hogy milyen az amikor újra a karjai közt vagyok. Elfelejtettem milyen felemelő a biztonságot nyújtó karjai közt lenni és érezni hideg testét amint tökéletesen simul az alkalomhoz. Nem számított ebben a percben semmi csak az hogy vele lehetnem. Edward arcát hajamba temette nem törődve azzal hogy épp be akarom lökni a templom ajtaján, mintha még sem érezte volna.

   “Nem is hittem volna hogy ilyen gyorsan cselekednek majd és hogy ilyen fájdalom mentes.”

   “Edward! Nyisd ki a szemed! Nem vagyunk hallottak. de beljebb kell menned mert a Volturi már biztos jön.”

Időközben kinyitott szemeim a felismerés suhant át majd megragadva a derekamnál és bementünk a templomba. Bent Edward maga felé fordítotott és szólásra nyitotta száját…

Sikeres terv

(Alice szemszöge)

Szegény Bella. El tudom képzelni milyen lehet ez most számára. Igaz hogy nekem szerencsére soha nem kellet nekem átélnem de látom hogy mit történik vele ha csak megemlítem a bátyám nevét. Láttam az ürességet a szemében, a fény mely a boldogságot jelente most már kihunyt. És az hogy képes mindent kockára tenni Edward és nemcsak érte hanem mindanyiunkért. Tudja hogy mit kell kockáztatni mégis megteszi értünk mert tudom hogy benne van az gondolat hogy mi van ha ezután sem lesznek együtt de mégis megpróbálja. Gondolataimból egy látomás szakított ki:

Volterában állok a templom mellett és látom az embereket amint vörösben öltöltözve énekelnek az utcán, de nem csak az emberek öltöztek be hanem minden fel volt díszítve. Majd visszatértem a jelenbe.

   “Mi történt? Mit látsz?” -kérdezte Bella nyugtalanul.

   “Van valamiféle ünnepség a városban. Hányadika is van ma?”

   “Nem tudom, talán 27.-e.”

   “Nos ez enyhén ironikus. Ma van Volterai Szent Marcus napja. A legendák szerint egy keresztény egyház fő Marcus atya az 500-as években ördögűzésével és törvényeivel kitiltotta a vámpírokat a városból.”

   “És akkor innét erednek a mítoszok a fa karókról meg fokhagymákról?”

   “Igen valószínűleg.” -mondtam elgondolkodva.

Ahogy tovább vezetem egyszer csak megpillantottam valamit. Valamit ami egyszerre jó és rossz.

   “Ott van Voltera.” -mutattam egy ősrégi város felé mely minden vámpír számára egyenlő a halállal.

Hallottam amint Bella egy percig nem is vesz levegőt majd ahogy szíve már csak néhányat dobban. Fél szemmel felé sandítottam hogy lássam minden rendben van e és láttam amint bőre szép lassan felveszi ugyanazt a színt mely a mi bőrünk. Ahogy szép lassan elértük a barna város falakat hallottam amint Bella egyre nehezebben veszi a levegőt így megpróbáltam megnyugtatni.

   Nyugalom Bella van még időnk.”

Ránézettaz órára amely 11 óra 55 percet mutatott.

   “Már csak 5 percünk van.”

Mindenki dühös szavakat kiáltott utánunk amiket értettem ugyan de nem foglalkoztam velük. Előttünk egy hatalmas barna boltíves kapunál egy őr unottan intett az autókkal közlekedőknek hogy forduljanak vissza ám én nem törődve vele gázt adtam és egyszerűen elhajtottunk.Nagy szerencsétlenségemre a városban mindenhol hatalmas tömeg gyűlt össze így egyre nehezebb volt az előrejutás. Megnyomtam jó hosszan a sudár hátha az segít de nem értem el vele túl sokat.

  “Figyelj Bella valószínűleg tovább nem tudok menni így neked kell majd menned. Keresd az óra tornyot mert az alatt akarja leleplezni magát én addig megpróbálok valami helyet keresni a csomagjainknak. És amint jelzek ugorj ki és fuss mert akkor még sikerülhet a terv.” -mondtam remény vesztetten. Barátnőm kezét a kilincsre tette majd még egy utolsó kísérletet tettem mind hiába így csak felé fordultam és bólintottam. Láttam amint Bella eszeveszten futt majd hogy elvész a tömegbe. Én vissza felé tolattam majd egy sötét sikátornál megálltam és behajtott ám. Tudtam hogy senki sem járt már itt évek óta és mire észre veszik a kocsit az is néhány hónap. Közelebb a templomhoz volt egy elhagyatott utca és egy félig leomlott fal. Gondoltam ide rejtenek el a csomagjainkat. Nehezebb dolgom volt a templomhoz érni a nélkül hogy ne lepleződjek le így a sötét sikárokoban közlekedve lassan elértem a templomba és nem láttam sehol sem Edwardót vagy Bellát de a templomban hallottam szapora szívverés ét és éreztem illatát. Tehát akkor sikerült. Bella! Köszönöm. Gondoltam magamba.