Styles Kapitány » h.s. | magyar fordítás

35. fejezet

Isabella szemszöge:

Már öt hete vagyok Harry hajóján. Két hete volt, hogy legyőztük Jacket és hogy Harryvel csókolóztunk. Most már ez teljesen természetes dologgá vált köztünk. Harry könnyedén csókolt meg engem a legénysége előtt amikor csak kedve támadt, ami néha egészen zavarba ejtő volt. 

Már csak két hét van hátra addig, hogy Harry vissza vigyen a szüleimhez, és elmondhatom, hogy nem igazán repesek az örömtől. Nem akarok haza menni, Harryvel akarok maradni a tengereken. Sokkal jobban bánik velem, mint apám egész életemben. Ez a legszomorúbb benne. Az apámat egyáltalán nem érdekli, hogy elvittek. 

Jelenleg a hajó szélénél álldogáltam és a vizet néztem, a szél gyengéden hátrafújta a hajamat. Egy kéz siklott vállamra, Harry mosolyogva állt mögöttem. 

"Mindig úgy talállak meg, hogy a tengert nézed." viccelődött, mire felkuncogtam és bólintottam. 

"Ahogy már korábban is mondtam, szeretem ezt csinálni." mondtam mosolyogva és ő felnevetve mellém állt. "Már csak két hét és szembe kell néznem apámmal." motyogtam, Harry lehangoltan nézett rám. 

"Tudom. Ez mindig emlékeztet arra, hogy nem kérhetem meg a kezed." mondta, összezavarodottan fordultam felé.

"Mi?" kérdeztem, mire felsóhajtott.

"Azt mondtad, apád az esküvődet szervezi, igaz?" kérdezte és én szomorúan bólintottam, ahogy visszamegyek, ez lesz az első teendője. "Kihez akar hozzáadni?" kérdezte, most én sóhajtottam. 

"A király egyik fiához." mondtam és Harry lefagyott, döbbenten nézett rám. 

"A király egyik... mi?" kérdezte lassan és én bólintottam. 

"Azt mondta hozzá kell mennem a király egyik fiához, habár sosem tudtam, hogy vannak gyermekei." motyogtam és Harry félrenézett, a tengert bámulta kétségbeesetten. "Mi a baj Harry?" kérdeztem, de ő csak megrázta a fejét. 

"Szerintem ostobaság, hogy olyasvalakihez kell hozzámenned, akit nem is ismersz. Úgy értem, a király fia lehet egy bunkó is." mondta Harry és én felnevettem, beütve vállamat az övébe, ami őt is mosolygásra késztette. 

"Ez rendben van. Úgy sem megyek hozzá. Megmondom apámnak az akaratomat és szembe szállok vele, bármit is mondjon. Ez az én életem, a saját döntéseimet kell meghoznom." mondtam és Harry elmosolyodott. 

"Ez remek, Bella. Azt hiszem ez egy jó döntés." mondta, én bólintottam. 

"Igen, belefáradtam abba, hogy elfutok minden elől. Ki kell mondanom a gondolataimat." Harry egyetértően bólintott. 

"Valamit el kell mondanom neked Bella." motyogta Harry, zavartan tekintettem rá. 

"Mi az?" kérdeztem, félénken mosolygott rám. 

"Nem emlékszel rám, ugye?" kérdezte és szemeim nagyra nőttek. 

"M-mi?" kérdeztem, harsányan nevetve megrázta fejét. 

"Rendben van, nem hittem, hogy emlékszel." mondta, egyáltalán nem értettem őt. 

"Miről beszélsz Harry?" kérdeztem remegve, Harry haloványan mosolygott. 

"Amikor három vagy négy éves voltál, egy pár évvel idősebb fiúval voltál, emlékszel? Sokat játszottatok együtt és mindig egymás mellett voltatok. Majdnem elválaszthatatlanul." mondta Harry, szemeim kitágultak az emlékek hatására. 

Kuncogtam és nevettem a fiatal fiún, aki előttem duzzogott, miközben felállt és keresztezte karjait maga előtt. "Ez nem ér Isabella, felhasználtad az őrséget is ellenem!" mondta és én tovább nevettem, aztán hozzá léptem és egy nagy ölelésben részesítettem. 

"Sajnálom." mondtam, a fiú nevetve ölelt vissza. 

"Rendben Bella. Huh, Bella? Ez egy jó kis becenév neked. Mostantól így hívlak, jó?" mondta és én hevesen bólogattam, tetszett az új név. 

"Most gyere, biztos apukád már vár rád." mondta felém nyújtva kezét, amit örömmel fogtam meg. Kézen fogva sétáltunk el a házunkig, egész úton hangosan nevetgélve. 

Kezeimet szám elé helyeztem, ledöbbenten méregettem Harryt. "Te vagy az. Te vagy a fiú, akivel játszottam." suttogtam, Harry mosolyogva bólintott. 

"Legjobb barátok voltunk és sosem akartalak elhagyni. De... sok dolog megváltozott és el kellett mennem, az volt életem legszomorúbb napja. Sosem hittem, hogy láthatlak újra, de amikor meghallottam, hogy a kormányzó lánya Isabella Perkins, tudtam, hogy csakis te lehetsz az. Eredetileg ezért raboltalak el téged, hogy megtudjam emlékszel-e rám." mondta vigyorogva, a szívem vadul dobogott mellkasomban. "Amikor feltűnt, hogy nem emlékszel rám, elhatároztam hogy elölről kezdem. Nagyon nehéz volt úgy, hogy tudom, hogy te nem emlékszel rám. És én újra szerelembe estem veled." lehajtottam fejemet, visszaemlékeztem az időkre amikor Harryvel játszottam, minden vicces játékra amiben hagyott nyerni, csakhogy mosolyogni lásson. De ezt sose mondta el nekem...

Egy újabb emlék jutott eszembe, éreztem ahogy a könnyek végigfolynak arcomon. 

Olyan gyorsan futottam ahogy csak tudtam a hajó felé, ami épp távozni akart a kikötőből. "Harry!" sikítottam, a lábaim teljes sebességükkel vittek engem. Hallott engem, megfordult a hajón, ami elindult, elvéve tőlem őt. 

"Sajnálom Bella, nem akarok elmenni. Kérlek bocsáss meg nekem." mondta és én sírni kezdtem, térdeimre esve zokogtam a kikötőn, közben néztem ahogy Harry elhagyja azt. Csak négy éves voltam, nem tudtam mi történik és miért megy el. Csak annyit tudtam, hogy elment és sosem jön vissza. 

"Miért?" kérdeztem, Harry döbbenten nézett rám. Könnyes szemekkel néztem fel rá, de ő csak aggódóan és zavartan fürkészett engem. 

"Mi miért?" kérdezte hezitálva, mire én szipogva rontottam neki, szorosan fontam dereka köré karjaimat és arcomat mellkasába temettem. 

"Miért nem mondtál semmit korábban? Miért rejtetted el ezt előlem egész idő alatt?" kérdeztem, miközben karjait körém fonta és fejét az enyém tetejére helyezte. 

"Féltem, hogy nem hiszel nekem vagy utálni fogsz." suttogta, mitől még szorosabban szorítottam őt magamhoz. 

"Sosem utáltalak. Én... én szerettelek, ezért tört össze a szívem, mikor megtudtam, hogy elmész. Nem értettem, hogy mi történik, de még mindig emlékszem a fájdalomra, amit éreztem. Most is szeretlek téged, ahogy akkor is." suttogtam, az ő szorítása is erősödött körülöttem. 

"Nem akartalak elhagyni. Kényszerítettek, hogy elmenjek. De boldog vagyok, hogy újra megtaláltalak." suttogta, mosolyogva bólintottam és néztem fel rá.

"Én is boldog vagyok, hogy megtaláltál. Örülök, hogy elraboltál és sajnálom, hogy nem ismertelek fel idáig." mondtam, de ő megrázta fejét. 

"A lényeg, hogy most már emlékszel és én csak ennyit szerettem volna." mondta és én rámosolyogtam. "Most már újra együtt vagyunk." mondta, mire bólintottam. Fejemet mellkasának döntve néztük a tengert, a szél továbbra is körülöttünk játszadozott. 

Ez az utazás nem csak visszaadta nekem a régen elvesztett legjobb barátomat, de még szerelmet is adott. Ami nem tetszik, az a sok fájdalom és sérülés, amit eddig látnom kellett. 

De tudom, hogy a legrosszabb még csak most jön.