Styles Kapitány » h.s. | magyar fordítás

39. fejezet

Isabella szemszöge:

"Bella..."

A hang túlságosan távolinak tűnt. Nem tudom, ki szólított meg és hogy mit akar. Szinte csak suttogva hallottam a nevem. Az elmém teljesen ködös volt, de fogalmam sem volt miért. 

"Bella!"

Ezúttal már sokkal jobban hallottam és értettem, már azt is tudtam, hogy a hang Harryé. 

"Bella!!"

Hirtelen pattantak ki szemeim, de azonnal bele is sütöttek a nap sugarai. Kezemmel gyorsan eltakartam arcomat, a nap bántotta szemeimet. Szabad kezem segítségével lassan ülésbe tornáztam magamat, aztán fel is álltam. Harry ott volt mellettem, aggódó és egyben dühös arccal. 

"Harry, mi törté.." elakadtam, egy pillanat alatt minden eszembe jutott, s könnyek szöktek a szemembe a lángoló hajó emlékére. "Nem... nem lehet igaz." suttogtam, két kezemmel eltakarva arcomat sírni kezdtem. 

"Gondolom eszedbe jutott." motyogta és én bólintottam, a rettegés és a bűntudat elöntötte testemet. Az egész az én hibám. Ha én nem lettem volna ott, nem hal meg egyikük sem. Nem vesztik el a hajójukat... Harry nem lenne egy fogoly. 

"Nagyon sajnálom Harry." zokogtam, nem voltam képes a szemeibe nézni. Valószínűleg utál engem, miattam elvesztette a barátait, a legénységét és még a hajóját is. Most mindent elrontottam, ugye?

Két kéz elhúzta kezeimet arcom elől, s szomorúan, mégis komolyan nézett le rám. "Ne kezd ezt megint nekem. Ez nem a te hibád, Bella. Nem. Ha valakié, akkor az apádé. Nem a tiéd." mondta, szipogva próbáltam visszatartani a könnyeimet. 

"Ha nem lettem volna ott, az apám nem tette volna ezt!" húztam ki egyik kezem az övéből és takartam el vele újra arcomat. Könnyeim újra megeredtek, Harry magához ölelt, közel tartott testéhez.

"Kérlek Bella, figyelj rám. Nem kontrollálhatod, hogy mit tesz az apád. Képtelen vagy rá. Nem érdekes te mit teszel, más emberek cselekedeteit nem tudod befolyásolni. Lehetetlen. Ez nem a te hibád." felnéztem rá, könnyeim miatt csak homályosan láttam őt. 

"De Harry, elvesztettél mindent! Mi van a legénységeddel? A barátaiddal?" kérdeztem, közben sokat pislogtam, hogy tisztábban lássam őt. Barátai felemlítésére arcvonásai fájdalmassá váltak. 

"Az sem a te hibád. Figyelmeztetnem kellett volna korábban őket, hogy hagyják el a hajót. Éreztem, hogy ezt a harcot nem fogjuk tudni megnyerni, de nem mehettem el küzdelem nélkül." fejemet ráztam. 

"Azt tetted, amit tenned kellett Harry." szavaimra féloldalasan elmosolyodott. 

"Úgy gondolom, ez mindkettőnk hibája." mondta, szipogva bólogattam. De továbbra is rosszul éreztem magam az miatt, amin Harry keresztül megy... amin keresztül megyünk. 

"Látom, végre felébredtetek." 

Az egyik hajó parancsnoka, egy magas, egyenruhás férfi nézett minket mocskos mosollyal arcán. 

"Mit akarsz?" kérdezte Harry utálattal, a férfi kuncogott. 

"Vicces nézni, ahogy egyre jobban szétestek." bosszúsan néztem rá. 

"Hogy lehet ez vicces? Számos embert megöltél!" kiabáltam rá, de ő csak lehunyta szemeit. 

"Sajnálom. A te bajtársaid voltak, ugye? Ne aggódj, hősként haltak meg." Harry fogait csikorgatta. 

"Te kis..." állt fel, de rögtön három őr állt a parancsnok elé és lándzsákat tartottak Harry felé. 

"Kifejeztem sajnálatom a bajtársaid felé, de az igazságszolgáltatás ma érvényesül. Elfogtuk az embert, aki annyi kárt okozott a tengeren hajózó hajóknak, és aki megannyi kárt művelt, miközben elrabolta Isabella Perkinst." mondta, de én fejemet rázva álltam fel Harry mellett. 

"Ez nem igazságszolgáltatás." mondtam hűvösen, a parancsnok csak felvonta egyik szemöldökét, egyáltalán nem érdekelte a véleményünk. 

"Egy nap és megérkezünk az otthonába Miss Perkins." mondta a parancsnok, fejemet lehajtottam. 

"Ez nem az otthonom." a férfi felsóhajtott. 

"Sajnálom, hogy ezt kell tennem Miss Perkins, de... őrök, vigyék a két rabot a tömlöcbe. Most, hogy ébren vannak, jobban szemmel kell őket tartanunk." már nyitottam volna a számat, hogy tiltakozzak, de két őr erőszakosan ragadott meg csuklómnál fogva. 

Hátrapillantva láthattam, hogy Harryvel ugyanezt teszik, mindkettőnk kezét lebilincselték, hogy véletlenül se tudjunk megszökni. 

"Ezt meg fogod bánni." morgott Harry, de a parancsnok a fejét rázta. 

"Nem, nem hiszem. Perkins kormányzó egy csinos kis összegű aranyat ígért nekem jutalomként, amit hamarosan meg is kapok. Ne aggódjatok, mindketten eljuttok a kormányzó elé és ha ő jónak látja, akkor a király elé is." magyarázta, közben megállás nélkül próbáltam kiszabadulni, sikertelenül. 

Az őrök leráncigáltak minket a tömlöcökhöz, a nap sugarai eltűntek a szemeim elől. Mindkettőnket ugyanabba a tömlöcbe löktek be, a rácsos kaput rögtön becsukták utánunk. Harry a rácsokhoz rohant és erősen rájuk markolt, közben folyamatosan szitkozódott. 

"Most mitévők legyünk?" kérdeztem, Harry sóhajtva fordult felém, arca még mindig dühös és elkeseredett volt. 

"Jelenleg a várakozáson kívül semmi mást nem tudunk tenni. Innen sehogyan sem tudsz megszökni, az biztos." mondta. 

A rácsos ablakhoz léptem és onnan figyeltem az óceán hullámait. Eszembe jutott, hogy többet nem fogom látni őket, s már ismét majdnem sírni kezdtem. "Valamit tennünk kell." akadékoskodtam, Harry vállaimra tette kezeit és szomorúan nézett rám. 

"Bella, hallgass rám." ránéztem Harry nyugtalan arcára, bár gondolataim még mindig az ablakon keresztül látható napsütötte hullámokon jártak. "Valószínűleg már rájöttél, hogy mi fog velem történni, ha megérkezünk apádhoz, ugye? Ezért akarsz ennyire megszökni." suttogta, belőlem pedig kitört a sírás és szorosan magamhoz szorítottam. 

"Az apám könyörtelen Harry. Nem fog téged a királyhoz engedni. Tudom, hogy nem." suttogtam, Harry szorítása erősödött körülöttem. Tudta, hogy igazam van. 

"Ne aggódj, minden rendben lesz." mondta, de én ellöktem őt magamtól. 

"Hogy lehetne ez rendben? Semmi sincs rendben!" kiabáltam, közben ő csak egyszerűen a fejemre helyezte kezét és kedvesen mosolygott rám. 

"Nem tudod, hogy milyen sok gondot okoztam a királynak... sok fájdalommal járt ez neki, ebben biztos vagyok. Ezzel pedig szembe kell néznem most." mondta, a könnyek csak úgy ömlöttek a szememből. 

"Harry... nem." zokogtam, ő ismét csak megölelt. 

"Ne aggodalmaskodj Bella. Visszajövök érted. Már egyszer visszatértem érted, ugye? Talán időbe fog telni, de mindenképpen találkozunk újra." nem tetszett a beszélgetésünk iránya, remegtem Harry karjaiban. 

"Hogyan jöhetnél vissza?" suttogtam, mire ő mindenféle humorérzék nélkül felkuncogott. "Talán ezúttal neked kell megtalálnod engem." 

"Harry, én nem akarom, hogy ez történjen." Harry elmosolyodott, neki is könnyes volt a szeme. 

"Minden úgy fog történni, ahogy annak történnie kell. Csillapodj le." ismét csak bőgni kezdtem karjai közt. 

Órákig ebben a pozícióban maradtunk, ahogy egyre csak közelebb és közelebb kerültünk az apámhoz. Észre sem vettem, hogy idő közben leszállt az éj és már csak a hold volt az egyetlen fényforrásunk. 

Harry és én így aludtunk el, hogy erősen öleltük egymást a kemény fapadlón ülve. A holnapi nap nem lesz a legkedvesebb. Még ha belátom is a dolgokat...

Nem akarom, hogy mindez megtörténjen.