Kártyán nyert szerelem

5. fejezet

Zoltán két embere egy előkelő negyedbe hajtott velem, majd megálltak egy nagyon szép, amerikai stílusban épült ház előtt. Kiszálltak, kivették a cuccaimat, majd - velem együtt - bementünk a házba.

- Zoltán azt üzeni, hogy reméli, jól fogja magát érezni. A lakásban bárhová mehet, bármit használhat. Érezze otthon magát - mondta a magas.

- Érezzem otthon magamat - ismételtem meg gúnyosan a szavakat, miközben a két férfire néztem. Zavartan fordultak el, köszöntek és becsukódott mögöttük az ajtó. Ennyi elég is volt nekem. Szabad folyást engedtem a könnyeimnek és az érzelmeimnek. Lerogytam a legközelebbi kanapéra és sírni kezdtem.

- Istenem, ilyet nem tehetsz velem! Ilyet nem engedhetsz meg! - zokogtam. - Ez az alak egy sátánista, rongy, bűn rossz ember! Miért löksz oda neki koncnak?!

Tudtam, hogy az is bűnnek számít, ha az Istent számon kérem, hiszen hol voltam én Hozzá képest por, semmi ember! De annyira kétségbe voltam esve, hogy nem tudtam uralkodni magamon. Amikor valamennyire lecsillapodtam, a táskáimhoz mentem zsebkendőért. Akkor jutott csak eszembe anya és Alexa. Mit szólhattak, amikor a lakásunkon megjelent ez a két alak? Anya biztosan magyarázatot követelt és talán veszekedett is velük. Az jó, mert akkor biztosan elment már a rendőrségre és értesítette őket, hogy engem elraboltak. Abban is reménykedtem, hogy összefüggésbe hozza a két fickót apával, ezért apát megkeresi és számon kéri. Apa biztosan el fogja neki mondani, mi történt, megnevezi a Zoltánt, és ezek után a rendőrségnek már könnyű lesz rám találnia és kiszabadítania innen. Ezek a gondolatok megnyugtattak. Ki sem csomagoltam, mert biztos voltam benne, hogy csak órák kérdése és itt lesz a felmentő sereg értem. Tudtam, hiábavaló, de azért átkutattam a táskáimat a mobilom után, ám nem lepett meg, hogy sehol sem találtam. Biztosan átnézték a holmijaimat és azt eltávolították. Nem gond, nem kell, mert anya úgyis hamarosan itt lesz a rendőrséggel. Hogy meg fog lepődni Zoltán, amikor ide ér, de nem fog itt találni! Vagy nem is lesz ideje ideérni, mert a rendőrség nem sokára elfogja és rács mögé juttatja! Odavaló az ilyen! Ott a helye!

Teltek a percek, az órák...Semmi sem történt. Sötétedni kezdett,  gyomrom pedig halk morgással adta tudtomra, hogy bizony rég volt már reggeli. Gondoltam, bekapok pár falatot, amikor hirtelen autófény ömlött be az ablakon. Azonnal felpattantam és az ablakhoz rohantam. Ezek biztosan anyáék! Ám örömöm tiszavirág életűnek bizonyult. Zoltán magas alakja tűnt elő a kocsijából, és megindult a ház irányába. Hát nem kapta el a rendőrség?! Miért nincs már börtönben?! Hol vannak anyáék?! Mint egy kisgyerek, majdnem újra elbőgtem magamat, de gyorsan észbe kaptam, és visszaszorítottam a könnyeimet. Nem fogom ennek a mocskos fráternek megadni, hogy ilyen törékeny és zilált állapotban találjon! Megkeserítem az életét oly annyira, hogy bánni fogja, hogy idehozatott.

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Nem tudtam, mire is számítsak, ha haza megyek. Arra biztos nem, hogy Beatrisz tárt karokkal vár. Szívem vágya ez volt, de a jelen helyzetben ez nagyon távoli álomnak tűnt csupán. Úgy döntöttem, nem a hegyekben lévő nyaralómban vitettem, mert akkor nem tudnám napi rendszerességgel látni, és nem is akartam bezárni...egyelőre. Szabad mozgást kapott, mert bíztam benne, hogy van annyi esze, hogy semmivel sem próbálkozik, elég megfenyegetnem, hogy elteszem az apját láb alól.

Amikor beléptem a házba, a csomagjait a hallban találtam. A konyhából fény szűrődött ki, így arra vettem az irányt. Az asztalnál ült, és egy pohár ásványvíz volt előtte. Nem pillantott fel, csak mereven bámulta az asztalt. Keménynek igyekezett látszani, de engem nem tudott megtéveszteni. Ajka halványan remegett a visszatartott sírástól, kezei pedig ökölben feszültek az asztal tetején. Legszívesebben odamentem volna hozzá és halálra csókoltam voltam. Annyira gyönyörű volt, hogy még a lélegzetemet is elvette.

- Szia! - köszöntem, csakhogy megtörjem a kettőnk közötti kínos csendet. - Választottál már magadnak szobát?

Nem nézett fel, de az ujjaival kaparni kezdte az asztallapot. Felsóhajtottam. Talán nem kellene a beszélgetést erőltetnem, mert még sokkhatás alatt volt. Összefacsarodott a szívem a látványától és eszembe jutottak azok az alkalmak, amikor új nevelőszülőkhöz kerültem. Én is hasonlóan éreztem magam. Nem akartam a múltra gondolni, ezért leráztam és megkeményítettem magamat.

- Figyelj, Beatrisz - kezdtem egy torokköszörülés után. - Nem fogom az ajtót zárni, hiszen nem vagy a foglyom. Odamész, ahová akarsz. El is mehetsz itthonról, de elvárom, hogy estére itthon legyél. Addig, amíg betartod a játékszabályokat, nem korlátozlak. Ám, mihelyst valami meggondolatlanságot teszel, változnak a szabályok. Ne feledd: az apád élete a tét! De, ha ez nem lenne elég fékező erő számodra...tudom, hogy van egy szép húgod....

Az utolsó szavakra riadtan kapta fel a fejét. A vakító kék szemek megszédítették a fejemet. Azért arra nem voltam felkészülve, hogy ennyire képes lesz elgyengíteni, nem szerettem gyenge lenni. A gyengék elhullanak, nem bírják, kiesnek a versenyből, én pedig nem akartam kihullani. Keménynek és erősnek kellett lennem, csak így tudtam túlélni. Bíztam benne, hogy nem vette észre, hogy elgyengültem, ám hogy biztos legyek benne, tovább folytattam a mondatot.

- Mindig szükségem van olyan szép lányokra a báromban, mint ő. Hogy is hívják? Alexandra, igaz? A vendégeim nagyon szeretik az Alexandra típusú lányokat...

Undorodva nézett rám, szeme könnybe lábadt, majd felpattant az asztaltól és kiviharzott a konyhából. Tudtam, hogy kicsit túllőttem a célom, de azt akartam, hogy eszébe se jusson elhagyni engem... Persze, azt szerettem volna, ha önszántából marad velem, azért, mert....szeret...de muszáj volt most erőszakot alkalmaznom... bármennyire is nem volt ínyemre.

-------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Gyűlölöm! Gyűlölöm! Gyűlölöm! Ordítottam a fejemben, miközben a kanapé párnájába fúrtam a fejemet. Ha volt is remény arra, hogy anya kihívja a rendőrséget és eljön értem, akkor Alexa lesz a következő célpont. A húgom még csak 18 éves volt, most végzett a gimnáziumban. Olyan fiatal volt még! Nem engedhetem, hogy bántsák, és úgy végezze, mint azok a lányok a bárban! Nem értettem, hogy pontosan mit akart tőlem Zoltán. Annyi nő volt körülötte, bárkit megkaphatott magának. Miért pont én? Soha nem öltöztem kihívóan. Most is egy bokáig érő, maxi, bő szoknya volt rajtam, és a felsőm is nagy, bő póló. Több alkalommal is a férfi részlegen vásároltam a pólóimat, vagy a pulcsijaimat, mert ott voltak nagyobb ruhák, és azok jótékonyan eltakartak. Az igazinak tartogattam magamat, annak, aki ugyanúgy Istent szolgálja, mint én. Csak annak akartam felfedni a testemet és csakis neki akartam mutogatni magamat. Senki más nem láthatja a testemet, csak a nagy Ő. Még sminket sem hordtam, sem ékszereket. Mivel hívhattam fel magamra Zoltán figyelmét? Mikor? Hol? És MIÉRT???? Rettegve gondoltam arra a pillanatra, amikor hozzám ér... Mi mást akarhatna egy ilyen durva, erőszakos, alvilági alak? Semmi mást, csak szexet! Azt nem kapja meg! Az a férjemé lesz, csak ő kaphatja meg! De naiv sem lehettem, hiszen testileg Zoltán jóval erősebb volt nálam, nem lesz neki nehéz erőszakkal elérnie azt, amit akart.

A gondolatok kavarogtak bennem és nem emlékeztem, mikor nyugodhattam le annyira, hogy álomba merüljek. Ezek után már azt sem hallottam, amikor Zoltán halkan bejött a nappaliba, megsimogatta a hajamat, majd egy meleg pléddel betakart.