Kártyán nyert szerelem

6. fejezet

Másnap, amikor felébredtem, csalódottan észleltem, hogy nem otthon vagyok a saját ágyamban, hanem Zoltán házában. Tehát nem rossz álom volt az egész csupán! Annak örültem, hogy Zoltán már elment, így nem kellett vele találkoznom. Óvatosan körbejártam a lakást. Minden szépen és ízlésesen volt berendezve, de milyen pénzből! Mivel úgyis itt kellett élnem, ki tudja, meddig (bíztam benne, hogy nem sokáig), az egyik vendég szobát kiválasztottam és behurcoltam a holmijaimat, majd kipakoltam. Látszott, hogy férfiak válogatták össze a táskám tartalmát, mert például egészségügyi betétek nem voltak benne, igen kevés bugyit és melltartót találtam csak. Biztos, zavarban voltak, amikor azt a részt válogatták... Elmentem lezuhanyozni, majd a konyhában pár falat pirítóst leerőltettem a torkomon. Ma kilenckor órám volt... A lakásban természetesen nem volt vezetékes telefon, amin beszélhettem volna az iskolával, ezért összeszedelőzködtem és elhagytam a lakást. Ennyire lehangoltan még sosem mentem végig az utcákon! Sírhatnékom támadt attól a ténytől, hogy emberek vesznek körül mindenhol, csak szólnom kellene nekik és segítenének... De mit érnék vele, ha Alexa és apa élete a tét? Jól kiagyalta ezt Zoltán! Bár inkább zárt volna be a lakásba, ahol dühönghettem, ordíthattam, cirkuszolhattam volna! Nem, ő nem! Helyette látszólag megadta a szabadságomat, és mégis...fogoly voltam.

Az iskolában egyenesen az igazgatónőhöz mentem, és jeleztem neki, hogy beláthatatlan ideig nem fogok tudni tanítani. Magyarázatnak azt hazudtam, hogy beteg vagyok, amit ő azonnal el is hitt. Valószínűleg nem nézhettem ki túl jól. Fájt, hogy hazudnom kellett, mert én becsületesen akartam élni, de Zoltán nem hagyott más választást. Féltem, hogy le fog húzni magával a bűnbe és a zsarolással olyan bűnös dolgokra fog rávenni, amelyek eltávolítanak Istentől.

Egy darabig cél nélkül kószáltam a városban, próbáltam normális emberként viselkedni, de végül csak azt értem el, hogy majdnem depresszióssá váltam a körülöttem zsibongó emberektől. Irigyeltem őket, hogy ők nincsenek ekkor slamasztikában, és élhetik a maguk megszokott kis életét.

Nehéz szívvel mentem vissza az idegen házba. Meglepetésemre porszívó zajára léptem be. Éppen a nappalit takarította egy idegen nő. Magas, sovány, festett szőke hajú, idősebb nő volt az. Haja divatosan rövidre volt vágva, farmert és pólót viselt. Hirtelen remény támadt a szívemben, de ez hamar el is hamvadt. Hogyan is kérhetnék segítséget? El kellene végre ezt felejtenem.

A nő valószínűleg megérezhette, hogy bámulom, ezért hátrafordult, majd szélesen elmosolyodott. Leállította a porszívót.

-Szia! - köszönt vidáman. - Zoli új barátnője vagy?

Mivel egy szót sem szóltam, mert nem tudtam, mit is reagáljak a kérdésre, oda jött és a kezét nyújtotta.

- Nagy Klári vagyok!

- Gál Beatrisz - dadogtam és kezet ráztam vele.

Klári tetőtől talpig végig mért, amitől zavarba jöttem, és laza stílusban megjegyezte.

- Úgy látom, Zoli stílust váltott. Végre nem valami ribanccal kavar. Örülök, hogy kezd megjönni az esze.

Rám mosolygott, majd a konyha felé vette az irányt.

- Gyere, igyunk meg együtt egy kávét - szólt hátra a válla felett.

- Köszönöm, de nem iszom kávét - szólaltam meg végre, és utána mentem.

- Hm - mormolta, majd bekapcsolta a kávéfőzőt. - Teát iszol?

- Igen, azt elfogadom - bólintottam.

Elővette a teafőző edényt, vizet engedett bele és feltette a gázra, majd a szekrényből elővett egy csészét és egy bögrét.

- Ha szabad kérdeznem, hol ismerkedtetek meg? - nézett rám kíváncsian. - Kicsit hihetetlen, hogy pont veled jött össze...