Kártyán nyert szerelem

13. fejezet

Csodás álmok következtek Zolival, álom napok. Élveztem minden egyes percét, amit vele tölthettem. Reggelente együtt keltünk, a napot együtt töltöttük és egy ágyba bújtunk este, ahol újra és újra elmélyítettük szerelmünket.

Általában nem szoktam ékszert hordani, mert keresztény nő nem cicomázza magát, de az arany nyakláncot a kis szív medállal elfogadtam Zolitól, és hagytam, hogy a nyakamra felcsatolja. Tudtam, hogy ezzel is a szerelmét fejezte ki és udvarolni akart nekem. Nem akartam a jövőre gondolni, nem terveztem a holnapra, csak a mát éltem meg vele, és hinni akartam, hogy ezeket a felhőtlen, boldog pillanatokat soha semmi sem fogja megszakítani.

Zolinak szokatlan volt, hogy minden étkezés előtt imádkoztam, hálát adtam Istennek az ételért, hogy akkor is imádkoztam, amikor autóval elindultunk valahová. Eleinte kicsit feszélyezte a dolog, de nem sokáig tartott, mire ő is összekulcsolta a kezét és részt vett az imákban. Aztán gondoltam egy merészet, és megkértem, jöjjön el velem a templomba a soron következő istentiszteletre.

- Hová? - kérdezte tágra nyílt szemekkel. Éppen egy fagyizó teraszán üldögéltünk, egyik kezünkkel egymás kezét fogtuk, a másikkal a tölcsért tartottuk. Látszott rajta, hogy még nem készült fel erre a nagy lépésre.

- A templomba - ismételtem meg kedvesen. - Én szeretnék elmenni, mert már hiányzik. Elég rég voltam utoljára. De nélküled nem szívesen mennék. Nagyon szeretném, ha eljönnél velem.

Kis ideig nem szólt semmit, láthatóan a lehetőségeket mérlegelte.

- Beatrisz, én nem vagyok olyan helyre való - válaszolta kényelmetlenül.

Meglepve húztam fel a szemöldökömet.

- Hogyhogy nem vagy olyan helyre való? Miért, szerinted ki való oda?

- Hát, az olyan tisztességes emberek, mint például te is - felelte. - Mit szólnának, ha meglátnának? Látszana rajtam, hogy nem oda való vagyok.

- De hát a templom mindenki számára készült - mondtam kissé értetlenkedve. - Bárki bemehet oda, nincs kiírva, hogy te oda nem mehetsz be.

Zoli nyugtalanul fészkelődni kezdett a székében.

- Én túl bűnös vagyok egy olyan helyre - mondta végül zavartan.

- A bűnös embereknek van szükségük gyógyszerre és kórházra. A kórház a templom, a gyógyszer pedig Jézus. Egészséges emberek nem mennek kórházba... - magyaráztam, mire újra csak nagyon meglepett arcot vágott.

- De te nem vagy bűnös! Nem követtél el semmit... Én...tudod, hogy én... - hebegte, majd pár pillanatig engem nézett, aztán folytatta: - Tudod, mit? Üzletet ajánlok: elmegyek veled, ha eljössz velem a báromba.

- Nos, először is, én is bűnös vagyok. Nincs olyan ember, akinek ne lenne bűne. Nem csak az bűn, hogy ha valakinek dolga volt a rendőrséggel, mert például gyilkolt, lopott, csalt, drogot árult stb. Az is bűn, ha valaki hazudik, ha valaki házasságot tör, meglopja a szomszédját, káromkodik, tiszteletlen a szüleivel stb. Nekem is nagyon sok hibám van, ami miatt bűnös vagyok és szükségem van Jézusra - mondtam belemelegedve a témába. Majd elpirultam, és úgy folytattam: - A veled való kapcsolatom is bűn, mert nem vagyunk házasok..., ha így nézzük, szajhát csináltam magamból...és az a legszörnyűbb, hogy egyelőre nem bánom. 

Nem szólt semmit, csak figyelt, majd utolsó szavaimon halványan elmosolyodott. 

- És, ha már itt tartunk, szerinted én a bárodba való vagyok? - folytattam. 

- Nem is tudom - mosolyodott el szélesen. - Elmegyek a templomodba, ha te eljössz a báromba, és akkor meglátjuk...

Most hallgattam egy darabig, átgondolva a dolgokat. Nem volt kedvemre abba a lebujba elmenni, ami tele volt - véleményem szerint - drogosokkal, alkoholistákkal, ribancokkal és egyéb, nem az én szintemen lévő fazonokkal. Megérné-e Zolival kompromisszumot kötni?