Kártyán nyert szerelem

10. fejezet

Milyen az az "ilyen"?! Aljas? Rohadék? Bűnöző? Féreg? Úgy mondta, olyan megvetően, hogy azt hittem, pofon vágom! Csak azért vagyok "ilyen", mert én nem születettem rendes családba? Mert nekem nem voltak normális szüleim, akik szeressenek és törődjenek velem? Olyan dühöt és fájdalmat éreztem, hogy legszívesebben beleszáguldottam volna egy nagy fába és vége lett volna végre mindennek! Hát mi vagyok én ennek a kis taknyosnak? Majd megőrül, úgy kíván, de azért csak egy "ilyen" vagyok! Ez volt az utolsó húzása, többet nincs kegyelem számára!

A kedvelt edzőtermemnél álltam meg, ahová heti négy-öt alkalommal lejártam edzeni. Valahol le kellett vezetnem a feszültséget, amit ez a némber felkorbácsolt bennem. Nem voltam a szado-mazo híve, de most legszívesebben jól megdugtam volna, miközben pirosra vertem volna a fenekét. Az élvezettől és a fájdalomtól nyögött volna... De, ami késik, nem múlik.

Két óra múlva már lecsillapodva léptem ki az utcára, amikor Szabi hívott, hogy lenne pár elintéznivaló. A báromhoz hajtottam. Ma este diszkó volt, és meghívtunk egy híresebb előadót, aki egész este élőzenét fog adni. Valószínűleg tömve lesz a bár, fogynak majd az italok, egyszóval jönni fog a pénz. Most először nem hozott lázba a pénz gondolata, valamint amikor beléptem a bárba, első alkalom volt, hogy más szemmel néztem rá. A mindenem volt ez a hely. Félig az otthonom. Amikor megvettem, és később olyanra pofoztattam ki, amilyenre megálmodtam, büszkeség töltött el és örültem, hogy van valamim, amit felmutathatok. Akkor az nem számított, hogy miből volt a pénz, honnan szereztem.

Tizennyolc voltam, amikor végleg elhagytam, minden nélkül, az intézetet. Még maradhattam volna pár évet, de én már nem bírtam. Gyűlöltem az intézetet, a benne lévő nevelőkkel együtt. Emlékszem az egyikre, Jolánnak hívták. Idős asszony volt, soha nem ment férjhez, gyerekei sem voltak. Abban lelte örömét, hogy bennünket, fiúkat molesztált és uralkodott rajtunk. Volt egy nagy hosszú, vaskos botja, amivel, ha kellett, megvert bennünket. Kedvence volt a fürdőbe való benyitogatása, és a bottal a meztelen fenekünkre való csapkodása. Hacsak lehetett, én nem hagytam magam, nem engedtem, hogy megüssön vele. Amikor észleltem, hogy felém akar suhintani, elhajoltam előle. Ez mindig felbosszantotta, és újra próbálkozott. Nem akartam agyonverni az öregasszonyt, ezért elfutottam. Az intézetből szinte úgy kerültem ki, hogy semmim nem volt, csak pár ruhadarabom, és némi pénz, amit hamar el is vertem. Bandákhoz csatlakoztam, és először pénzbehajtó lettem. Élveztem, amikor olyanoktól kellett behajtani a pénzt, akik egyébként kifelé azt mutatták, hogy tisztességes, jómódú polgárok. Sosem éreztem bűntudatot, amikor ilyen pofákat kellett helyben hagyni, legalább ők is megkóstolták a nagybetűs életet, és ők is szenvedtek. Egyszer drogot is árultam, jó üzletnek tűnt...addig, míg az egyik lány, akivel jártam, bele nem halt a szedésébe. Szörnyű volt végignézni, hogyan hálózza be a szer, hogy uralkodik rajta és hogyan teszi teljesen tönkre. A szívem szakadt meg a temetésén. Azóta gyűlöltem a drogokat.

A pulthoz léptem, és kértem Balázstól, a csapostól egy italt. Megint eszembe jutott Beatrisz megvető nézése és szavai. Mit akarok én tulajdonképpen ettől a nőtől? Ha megkapom, utána mit csinálok? Nem fog velem élni így... El kellett ismernem, hogy belezúgtam abba a kis hülye csitribe, és biztos voltam benne, hogy majd választanom kell: ő vagy a bárom az eddigi életemmel... Kértem még egy italt, amit egy hajtásra kiittam.

- Zoli! Hiányoztál! - bújt oda hirtelen hozzám Tünde. - Van valakid?

- Nem érek rá, sok a dolgom - toltam el magamtól bosszúsan. Mikor adja már fel és hagy már végleg békén?!

- Ki az a nő? - nézett rám keményen, összeszorított ajkakkal.

- Semmi közöd hozzá - vetettem oda foghegyről és elindultam az irodám felé. Tünde követett.