Kártyán nyert szerelem

9. fejezet.

Szerelmes lettem. Teljesen, őrülten és megmásíthatatlanul. Sajnos ez engem nem boldoggá tett, hanem inkább szomorúvá. Nem így álmodtam meg a nagy szerelmet. Én úgy ábrándoztam, hogy a nagy Ővel, aki nagyon hasonlított Zolira, a templomban fogok találkozni, vagy valamilyen missziós úton, meglátjuk egymást, egymásba szeretünk és együtt fogjuk az Urat szolgálni, és valami nagyon-nagy munkát fogunk végezni, mint például az afrikai misszió, amire készültem. Ehelyett álmaim hercege egy alvilági figura... A szívem és az eszem harcban álltak egymással.

Zoltán forró, tüzes csókja még másnap is égette az ajkaimat, és csak állandóan rá gondoltam. A fejemet majdnem teljesen elveszítettem és kis híja volt, hogy oda nem adtam neki az ártatlanságomat. Hálás voltam neki, hogy amikor megálljt parancsoltam, nem erőltette tovább a dolgot. Annyira erkölcsösnek gondoltam magamat, arra nem számítottam, hogy egyetlen forró csóktól ennyire lázba tudjak jönni és képes legyek sutba dobni az elveimet. Tisztában voltam vele, hogy a Biblia tiltja a házasság előtti szexet, mert annak áthágása házasságtörésnek számít, és súlyos következményekkel jár. Úgy terveztem, hogy a szerelememmel, akinek én is az első leszek, majd a nászúton pecsételjük meg végleg a frigyünket azzal, hogy lefekszünk egymással. Naivan arról ábrándoztam, hogy majd házasságunk édes évei alatt ketten együtt tanuljuk meg a szerelem és a szenvedély minden leckéjét, együtt fogjuk felfedezni egymás testét. Nos, szembe kellett néznem azzal, hogy a nagy álmaim éppen kipukkanó félben voltak... Annyira szent és magasztos álmaim voltak, hogy nem sok kellett ahhoz, hogy elsírjam magam azért, mert azok egyáltalán nem valósulhatnak meg. Nem fért a fejembe, hogy az Istennek miért nem tetszett ez a gyönyörű életálmom, és miért ilyen rideg valósággal ajándékozott meg. Most már teljesen mindegy lett volna, ha Zoltán elenged, mert őt akkor sem tudnám elfelejteni és csak utána vágynék. Már nem tudnám megvalósítani az álmomat, akárhogy törtetnék, és nem lennék boldog egy másik, templomba járó, hívő férfi oldalán.

Gondolataim annyira fárasztottak, hogy megörültem, amikor meghallottam, hogy Klári belépett az ajtón. Szinte elébe szaladtam, ami őt kicsit meg is lepte.

- Beatrisz - kiáltott fel. - Jól vagy?

- Igen - válaszoltam. - Örülök, hogy látlak - mondtam, és szavaim igazak voltak.

- Ez kedves - nevetett fel Klári. - A múltkor nagyon lehangoltnak tűntél, ezért örülök, hogy most mosolyogsz. Jól áll neked a mosoly, megszépít.

Szavai jól estek és halvány pír borította el tőle az arcomat.

- Reggeliztél már? - kérdeztem gyorsan.

- Ó, igen, köszönöm, de egy kávét elfogadok - válaszolta.

- Hú, azzal egy kicsit bajban leszek, mivel én nem iszok kávét, így nem tudom, hogy pontosan hogyan kell elkészíteni - vallottam be pironkodva.

- Ó, igen, elfelejtettem, hogy te más vagy - jegyezte meg Klári és a pulthoz lépett, hogy a kávéfőzőben elkészítse magának az italt.

Kicsit zokon esett, hogy ennyire kihangsúlyozta a másságomat, mert úgy hatott, mintha azt mondta volna, hogy valamelyik másik bolygóról érkeztem, pedig csak egy kávéról volt szó.

- Nem is tudom, hogy amióta ide járok, láttam-e már valaha egy tányérnál több edényt a mosogatóban - mondta Klári. - Egyre jobban látszik, hogy asszony van a háznál. Főztél rá?

Bólintottam, mire ő szélesen elmosolyodott.

- Remek! Nincs is jobb a házi kosztnál. Örülök, hogy Zolira főzöl rendes ételt, ráfér.