Kártyán nyert szerelem

11. fejezet

Talán nem kellett volna lekicsinylően beszélnem Zoliról, de annyira felkavart érzelmileg, hogy attól magam is nagyon megijedtem. Minél több időt töltöttem vele, annál jobban szerettem és kívántam őt. Igaza volt, bármikor megdughatott volna, mert hagytam volna magamat, sőt...! Ám én nem akartam olyan nő lenni a számára, mint a többi: használ, majd elhajít. Valahogy tartanom kellett magamat, ezért beszéltem megvetően róla, tudva, hogy az a gyengéje.

Klári még a házban volt, amikor benyitottam. A szobámból jött ki éppen porszívóval a kezében.

- Összevesztetek? - kérdezte, amikor megpillantott. Ennyire az arcomra volt írva?

- Á, semmiség! - legyintettem zavartan, majd a konyhába mentem és készítettem egy kis teát, csak azért, hogy lefoglaljam magamat valamivel. Klári utánam jött.

- Ó, fel a fejjel, a szerelmesek veszekedni is szoktak - mondta mosolyogva.

- Mi nem járunk együtt! - jelentettem ki szárazon.

- Ó, hát persze! - kacsintott rám vigyorogva.

- Klári, ez nem vicces! - mordultam rá.

- Jól van, jól van, nyugodj meg - csitított kedvesen, majd leült az asztalhoz. - Öntesz nekem is egy csészével?

- Hát, persze - válaszoltam, és örültem, hogy megkért rá, így a pultnál maradhattam háttal neki.

- Beatrisz! Beatrisz! - kiabálta valaki az utcáról. Megdermedtem, Klári pedig csodálkozva állt fel és ment a bejárati ajtóhoz.

- Beatrisz, ismered azt az alakot, aki kint kiabálja a nevedet? Valami hajléktalannak tűnik - jött Klári vissza.

Kirohantam, mert a hangot jól ismertem. Apa volt az! A kapu előtt kétségbeesve járkált fel s le, miközben a nevemet kiabálta befelé. Amikor meglátott, a vasrácshoz préselte magát és egyik kezével benyúlt, hogy elérjen. Odarohantam hozzá.

- Kicsikém! Jól vagy? Nem bántott? - kérdezte aggódva.

- Apa! - sóhajtottam fel.

- Annyira sajnálom, Beatrisz! Kérlek, bocsáss meg! - kérlelt sírós hangon, és a fáradt szemében könnyek gyűltek. - Én nem gondoltam ezt az egészet komolyan....nem hittem, hogy Zoli komolyan veszi ezt az egészet - dadogta. - Jól vagy?

- Igen, semmi bajom, ne aggódj - nyugtattam meg, de nagyon felkavart, hogy eljött. - Apa, anyával és Alexával mi van? Nem keresnek? Nem aggódnak miattam? Beszéltél velük? Miért nem jönnek értem a rendőrséggel?

- Kicsim - zokogott fel apa. - Anyáéknak azt mondták Zoli emberei, hogy ne merjenek a rendőrségre menni, mert akkor megölnek téged! Nem árulták el anyáéknak, hol vagy, csak figyelmeztették őket, hogy ne keressenek többé téged, mert az életedbe fog kerülni.

- Istenem! - sírtam el magamat. El tudtam anyát képzelni, amikor megjelentek Zoli emberei nálunk és megfenyegették őket. Most annyira gyűlöltem Zolit, hogy szinte fájt!  - Honnan tudtad, hol vagyok?

- Volt, aki elárulja, hol van Zoltán háza - mondta apa a szemeit törölgetve. - Pakolj össze és gyere el innen! Elviszlek valahová, ahol Zoli nem fog megtalálni!

Hirtelen csábító volt az ajánlat, de végül a fejemet ráztam.

- Nem! Nem lehet - mondtam csendesen. - Zoli megfenyegetett, hogy akkor neked és Alexának véged.

- Az a rohadék! - hördült fel apa.

Azt nem árultam el apának, hogy más oka is volt annak, hogy nem tudtam elhagyni Zolit.