Kártyán nyert szerelem

7. fejezet

- Beatrisz, jól vagy? Olyan feszültnek és zavartnak tűntél egész nap - kérdezte Géza mellém ülve. A mai délelőttöt a templomban töltöttem, ahogy szoktam. Ez volt az első alkalom, hogy nem akartam jönni. Pedig mindig annyira vártam a hétnek ezt az egyetlen egy napját, amikor újra csak az Úrról tanulhattam és Vele tölthettem az időt. Nem kellett a mindennapi gondokkal foglalkoznom. Ez a nap mindig kikapcsolt és feltöltött. Teljesen megdöbbentett, amikor ma reggel egy hang azt mondta bennem, hogy inkább ne menj, maradj a szobádban begubózva és önmagadat sajnálva. Nehezteltem Istenre, hogy egy ilyen lehetetlen helyzetbe hozott és egyszerűen nem értettem, miért. Mit tettem, hogy ezt érdemeltem? Milyen bűnt követtem el, hogy ez a büntetésem? Bosszúból nem akartam templomba menni... ám mégis erőt vettem magamon és eljöttem. Az utolsó sorban rogytam le ellenben az eddigi szokásommal, amikor is mindig az első sorban ültem, hogy minden egyes szót és tanítást jól hallassak. Most harc dúlt a lelkemben, és bár eljöttem, de valószínűleg nem akartam hallani semmilyen prédikációt, ezért a pulpitustól, ha lehetett, a legtávolabb ültem le. A testvérek mosolygós arca, kedves szavai szinte felingereltek, és legszívesebben mindenkire, aki odajött hozzám párt szót váltani velem, arra jól ráordibáltam volna, hogy hagyjon már békén. Fogalmam sem volt, hogy aznap miről prédikált Szabó Géza, a lelkész. A problémámon rágódtam és a kiutat kerestem. Az óra végén úgy gondoltam, megvárom míg mindenki elmegy, én meg ücsörgök még egy kicsit a csendben, ám Géza, miután kikísérte a tagokat, visszajött és leült mellém. Szavai megleptek, mert azt hittem, hogy senki sem vette észre új, feldúlt állapotomat. Nem tudtam, mit mondjak.

- Persze, jól vagyok, semmi gond - ment már a rutinos hazudozás, ami miatt undorodtam magamtól.

Géza pár percig hosszan nézett rám, nem szólt, én meg kerültem vizslató tekintetét.

- Édesapáddal van gond? - puhatolózott.

Géza tudott arról, hogy apa sokat ivott és nagy kártyás volt. Többször kértem tőle apával kapcsolatban tanácsot, és ő mindig megértőnek bizonyult, és türelemre, valamint szeretetre intett.

- Lehetséges az, hogy az Úr minden ok nélkül elhagyott engem és már nem szeret? - kérdeztem végül felé fordulva kétségbeesve.

Gézát meglepték heves szavaim.

- Történt veled valami? - kérdezte óvatosan.

- Igen - feleltem szomorúan -, de nem mondhatom el, hogy mi. Nem értem a helyzetet, nem értem, miért kaptam ezt...Tudod, hogy Afrikába készültem missziós útra.

- Igen, tudom - bólintott.

- Hát, nem megyek - válaszoltam sírós hangon. - Nem enged az Úr!

Géza átölelte a vállamat és vigasztalni próbált.

- Ha nem mehetsz oda, akkor az azt jelenti, hogy az Úr valami sokkal fontosabb feladattal bízott meg téged - mondta bátorító hangon. - Soha ne kételkedj az Ő döntésében! Attól, hogy te oda szerettél volna menni, az még egyáltalán nem azt jelenti, hogy az Úrnak is az volt az akarata.

Szavai szíven ütöttek. Erre így még nem gondoltam, mert teljesen meg voltam győződve arról, hogy az Úr akaratát cselekszem, nem a magamét.

- Hogyhogy nem akarja, hogy Őt szolgáljam? - makacskodtam.

- Beatrisz - nézett egyenesen Géza a szememben. - Nem te vagy a főnök, hanem Ő! Ha Őt akarod szolgálni, alázatosnak kell lenned és azt tenned, amit Ő mond, nem pedig azt, amit te akarsz. Isten akarta nem biztos, hogy az, ami a tiéd. Emlékezz Jónásra, amikor megkapta az Úrtól, hogy menjen Ninivébe és prédikálja azt, hogy meg kell térniük, vagy különben elpusztulnak. Mit tett Jónás? Elmenekült a Ninivével teljesen ellentétes irányba... Bármilyen feladattal is vagy megbízva, az fontos Istennek és téged tart alkalmasnak a feladat elvégzésre.

Legörbült szájjal néztem Gézára. Be kellett látnom, hogy igaza volt, csak én nehezen fogadtam ezt el. Én annyira jobban tudtam, hogy mi jó nekem, hogy jó nekem! Nagyot sóhajtottam.

- Igazad van - vallottam be, majd felálltam. - Köszönöm.

- Nincs mit - válaszolta Géza mosolyogva. - Bármi is a feladatod, az Úr adjon neked hozzá erőt, hogy el tudd végezni! Isten áldjon!

Amikor kiléptem a templom kapuján, már nyugodt voltam és béke szállt szívembe. Most örültem, hogy reggel erőt vettem magamon és csak eljöttem. Talán Zoltán volt fontos Isten számára, bár ezt nehezen fogadtam el. Egy olyan, mint az a pasi? Az a züllött, romlott férfi? Biztos voltam benne, hogy a tízparancsolat minden parancsát megszegte már, sőt, napi szinten mindet áthágta. Hogyan lehetne egy ilyen...egy ilyen alakon segíteni? Nem tudtam elképzelni, hogy a Bibliát tanulmányozná velem, valószínűleg végig nevetné az egészet úgy, ahogy ezek a világi, buta alakok szokták... Persze, nem tagadtam, jóképű volt, nagyon is, és vonzódtam hozzá, de annak a puszta gondolata, hogy én és ő...hogy közöm legyen hozzá...felháborított! Mondjuk, ha valami normális állása lenne, normális kinézete...akkor igen, akkor szívesen összejönnék vele. De így! Ki tudja, mennyi nővel feküdt már le! Hány és hány nőhöz hasonlítana engem, amikor velem lenne? Nehéz kérdések voltak ezek, a válaszokat meg egyelőre nem akartam tudni. Minden esetre egy kicsit másként kellett hozzáállnom a dolgokhoz.

Azt viszont még mindig nem tudtam elhinni, hogy anya és Alexa nem kerestet a rendőrséggel. Mit mondhattak nekik Zoltán emberei? És egyáltalán, hogy hihettek el anyák bármit is, amit ezek az alakok mondtak nekik? Megfenyegették talán őket is?

A házba visszaérve minden csendes volt. Most más szemmel néztem körül. Bementem abba a szobába, amelyikről tudtam, hogy a Zolié. Egyszerű férfi szoba volt: francia ágy, pár bútor és nagy plazma Tv az ággyal szemben. Természetesen könyvek sehol. Képek sem voltak a falon. Semmit nem lehetett megtudni a szoba tulajdonosáról. Aztán eszembe jutott Klári. Ő már ismeri egy ideje Zolit. Ha legközelebb jön, nála fogok puhatolózni, hogy egyáltalán ki az ez az ember...

A nappaliban költöttem el a vacsorámat a Tv előtt. Éppen egy vígjáték sorozatot néztem, amikor nyílt a bejárati ajtó. A szívem idegesebben kezdett el dobogni. Hallottam azokat az erős lépéseket, amint eljönnek a nappaliig, majd ott megállnak. Nem néztem hátra, de tudtam, hogy ott áll és engem bámul. Meglepődhetett, hogy nem a szobámban talált. Nagyot nyeltem.

- Szia! - szóltam meg sem fordulva. Döbbent csend.

- Sz...szia - jött a kissé reszketeg válasz.

A lépések újra megindultak felém, amik felerősítették a mellkasomban lévő lüktetést.

- Jól vagy? - kérdezte nyugtalanul Zoltán nem messze megállva tőlem. Ránéztem. Azonnal ott volt az az izzás és feszültség, amit első találkozásunkkor is érezni lehetett.

- Igen - válaszoltam erőltetett nyugalommal. Nem tudtam állni parázsló tekintetét, ezért hirtelen felpattantattam és kiviharoztam a nappaliból. A vállam felett azért még odaszóltam neki: - Ha éhes vagy, a konyhában van étel, amit ma készítettem.

Szobámba érve lerogytam az ágyam sarkára, és vártam néhány percig, míg szívem dobogása visszaállt a normálisra. Egyáltalán nem voltam már biztos abban, hogy jó ötlet más szemmel nézni Zoltánra és ember számba venni őt. Nő voltam, egy huszonkét éves nő, tele vágyakkal, hormonmozgással. Zoltán egy nagyon jóképű férfi volt, túl jóképű. Ő pontosan tudta, hogyan kell a nőkkel bánni és butaság lett volna azt hazudni magamnak, hogy nem vette észre, hogy hatással van rám. Az a terv, hogy én csak Krisztusa jegyese leszek, apáca, úgy illant el a semmiben, mintha soha nem is lett volna ott... Egyik felem azt üvöltötte, hogy tartsam magam távol tőle úgy, ahogy eddig is, viszont a másik felem, az a kis gonosz, azt kiabálta, hogy: úgyis lefekszel vele!