Kártyán nyert szerelem

4. fejezet

- Na, gyerekek, ki tudja, hogy hány állat ment be Noé bárkájába? - kérdeztem az ötödikeseket mosolyogva. A gyerekek arcán látható volt, milyen elmélyülten számolnak. Halkan felnevettem. - Vigyázzatok, becsapós kérdést tettem fel.

Peti erre buzgón jelentkezni kezdett.

- Nem tudjuk a számát, mert a földön lévő összes állatból ment be a bárkába - mondta kipirult arccal.

- Így van, ügyes vagy, Peti - dicsértem tanítványomat. - Képzeljétek el, milyen nagy csoda volt, ahogy az állatok özönlöttek a bárkába, láthatón minden ok nélkül, maguktól. Pedig az Isten szavára indultak el. Ez nagyon nagy csoda volt, valószínűleg az emberek álmélkodva figyelték a szemük előtt lezajló jelentet, ám ennek ellenére sem tértek meg, és nem hittek az özönvízben.

Mielőtt folytathattam volna, megszólalt az óra végét jelző csengő. Azonnal mozgás támadt a tanteremben, mindenki buzgón pakolt és készült a következő órájára.

- Ne felejtsétek elolvasni a Bibliátokból a történetet és mindenki rajzolja meg a füzetébe azt a jelenetet, vagy állatot, amelyik neki a legjobban tetszik - szóltam még sietve.

- Igen, Beatrisz néni - kiáltották kórusban a gyerekek.

Nekem aznap már nem volt több órám, így én is pakolászni kezdtem, amikor az egyik gyerek félénk hangon megszólalt.

- Beatrisz néni, valakik keresik.

Az ajtó felé fordultam, és két fekete bőrruhás férfit pillantottam meg. Nem volt bizalomgerjesztő kinézetük, így egy kicsit én is megijedtem. Mivel nem mozdultam, a két férfi odajött hozzám, és a magasabbik udvariasan megszólalt.

- Elnézést, hölgyem, de beszélni szeretnénk Önnel - mondta.

- Kik maguk és mit akarnak? - csúszott ki a számon.

Nem válaszoltak, csak szorosan álltak mellettem. Halvány gyanú támadt bennem, hogy ennek valami köze lehet az apámhoz, hiszen senki más a családból nem állt kapcsolatban kétes alakokkal, csak ő. Sejtelmem sem volt, hogy a portás hogyan engedhetett be két ilyen fickót az iskolába, de valami azt súgta, hogy jobb is, ha nem tudom. Nagyot nyeltem, felvettem a táskámat és a két férfi között elindultam kifelé. Egészen a kijáratig nem szóltam semmit, de mivel ők nem adtak tájékoztatást, elfogott a félelem, és az iskola kapujában lecövekeltem és magyarázatot vártam.

- Kérem, megmondanák, hogy mit akarnak tőlem?

- Sajnos nem áll módunkban megmondani, de kérem, jöjjön velünk - válaszolt továbbra is udvariasan a magas, szőke.

- Az apámról van szó? - próbálkoztam újra. - Valami baj történt vele?

Nem válaszoltak, ezért jobbnak láttam szó nélkül velük menni. A fekete BMW a lesötétített üvegeivel csak megerősítette a gyanúmat. Szívem elszorult, de nem tudtam, hogy az apám miatti vagy a saját magam miatti félelemtől. Az autó úton csendben imádkoztam magamban és kértem az Urat, hogy bármi történjék is, de védjen meg.

Egy "Vörös Bár" nevű lokál előtt parkoltunk le. Balsejtelmeim tovább fokozódtak és a hányinger kerülgetett. Ez pont az a hely volt, ahová én önszántamból soha, de soha nem tettem volna be a lábamat. A bárba belépve megcsapott a cigi szag, és megvetően néztem végig a mini ruhában felszolgáló lányokat. Ribancok! Ezek azok a nők, akiket az itteni férfiak használnak, majd eldobnak. Az undor kerülgetett. Nem álltunk meg a bárnál, hanem a két férfi tovább vezetett az épület hátsóbb részébe. A gyomrom görcsbe rándult és a félelem lassan a hatalmába kerített. Miért hoznak ide? Mit akarnak tőlem? Az agyamban csak ez a két kérdés dobolt, és nem voltam képes imádkozni sem, vagy az Úrba kapaszkodni, mert egyre jobban megbénított a félelem. Egy iroda helyiségbe vezettek be, ahol egy férfi már várt ránk. Egy pillanatra még a lélegzetem is elakadt, amikor megláttam a férfit: magas, jó felépítésű, fekete, rövid hajú, nagy barna szemű, szakállas fazon volt. A szívem nagyot dobbant. Egy percre elfelejtkeztem a félelemről és beleszédültem a nagy barna szemekbe. A férfi mereven nézett rám. Tekintetünk összefonódott, és a szívem vadul verni kezdett. Aztán észbe kaptam és elszakítottam magam a varázsaltos szempártól. Nagyokat nyeltem.

- Gál kisasszony - kezdte udvariasan a jóképű idegen. A hangja érzékien mély volt, és éreztem, hogy a szőrszálak felállnak a tarkómon tőle. - Kérem, foglaljon helyet.

Kihúzta a széket és megvárta, amíg leülök. Szememet a padlóra szegeztem, nem akartam többé ránézni. Ez a hely egy bűn barlang, és ez a férfi ki tudja, milyen mocskos, sötét üzelmeket folytat itt. Nem akartam, hogy túl sok közöm legyen hozzá. Összeszedtem minden bátorságomat, megkeményítettem magamat, és kissé dacosan felemeltem a fejemet.

- Miért hoztak ide? Mit akarnak tőlem? - kérdeztem enyhén remegő hangon.

A férfi leült velem szembe és továbbra is leplezetlenül bámult rám, ami kezdett kényelmetlenné válni.

- Hadd mutatkozzak be. Török Zoltán vagyok - mondta és felém nyújtotta a kezét. Nem fogadtam el, nem mozdultam. Várt egy kicsit, majd mosolyogva visszahúzta a kezét. A fiókból elővett egy papírt, átnyújtotta nekem az asztal fölött, majd hátra dőlt a székében és várakozóan rám nézett. Zavartan nyitottam szét a papírt és kezdtem olvasni a sorokat. Apa kézírásával találtam szembe magamat. "Én, Gál Oszkár, a mai napon kártya parti keretében elveszítettem a lányomat az adósságom fejében. A lányom, Gál Beatrisz, immár Török Zoltán tulajdona." Erősen pislognom kellett, mire felfogtam, mi állt a papíron.

Döbbenten pillantottam fel a Török Zoltán nevű férfire. Nem mosolygott, csak engem nézett felkavaróan, várakozva, mereven.

- Nem értem, mi akar ez lenni - dadogtam zavaromban.

- Hát akkor elmagyarázom - dőlt előre Zoltán. - Az édesapja nagyon sok pénzzel tartozott nekem. Többször is megígérte, hogy törleszt, de sajnos ez eddig nem sikerült neki. Ezért felajánlottam, hogy egy kártya parti keretében letudhatja az adósságát. A tét ....te voltál - váltott magázódásról tegeződésre. - Apád elveszítette a játékot...

- Azt akarja mondani, hogy az apám feltett engem egy játékon? - kérdeztem lassan, tagoltan, mire ő bólintott. Hirtelen elöntött a düh. - De hát hogy képzelte ezt apa? Micsoda hülyeség ez? Nem a múlt században élünk, amikor még lehetett ilyet!

- Az édesapádnak nem volt más választása... - szólt közbe nyugodt hangon Zoltán.

- Tessék? Mi az, hogy nem volt más választása? Ki találta ezt ki? - kiabáltam hisztérikusan.

- Én találtam ki - válaszolta újra hidegvérrel.

Szóhoz sem jutottam a döbbenettől. Ki ez az ember? Honnan tud rólam? Mi ez az egész? Mi folyik itt? Annyi kérdés kavargott a zavaros fejemben, hogy szavakba sem tudtam őket önteni.

- De hát ezt nem teheted! - kiabáltam magamból kikelve. - Fel fogom hívni a rendőrséget! Felejtsd el ez az egészet!

Annyira elveszítettem az önkontrollt, hogy észre sem vettem, hogy én is tegezni kezdtem. Ez téboly!

- Beatrisz - ejtette ki a nevemet lágyan, amitől borzongás futott végig rajtam akaratomon kívül. - Nincs más választásod. Te mától az enyém vagy. Ha ezt megtagadod, akkor az apádat megölöm!

Láttam a szemében, hogy komolyan gondolja azt, amit mond. Torkomra forrtak a dühös szavak, és arcomon folyni kezdtek a könnyek. Istenem! Mi ez? Miért nem védsz meg? Miért nem küldöd az angyalodat, hogy megszabadítson? Miért engeded ezt meg? Én Afrikába akarok menni missziós útra, Téged szolgálni.... Ne engedd, hogy gonosz erők az utamba álljanak!

Nem akartam elhinni, hogy ez az egész velem történik meg a 21. században.

- Az embereim elhozzák a cuccaidat és elvisznek a házamba. Ott fogsz mától lakni. Ha megpróbálsz elszökni, a rendőrséget hívni, az apád abban a pillanatban halott ember - közölte Zoltán.

Beharaptam a számat, letöröltem könnyeimet, és dacosan felemeltem a fejemet, hogy úgy tűnjön, lenézek rá. Szemem résnyire szűkült, undorodva elhúztam a számat. Nem mondtam semmit, de láttam, hogy megértette az üzenetet: harcolni fogok, még ha ez az életembe is fog kerülni!