Kártyán nyert szerelem

19. fejezet

Másfél évvel később

- Török Zoltán beszélőre! - jött be a cellámba a nevelőtisztem. Meglepetten vontam össze a szemöldökömet, mert én nem küldtem ki beszélgetős kérvénypapírt. Szabolcs volt nálam utoljára, de mivel csomagot rendszeresen küldött és telefonon is beszéltünk, nem láttam értelmét, hogy megint berángassam a börtönbe, mert egyébként sem volt ínyére bejárni. Akkor valószínűleg Kornél, az ügyvédem lehet az, ő el tudja intézni, hogy papír nélkül is bejöhessen.

Felálltam és elindultam a tiszt után. A beszélős teremben plasztik kalitkák voltak és telefonon lehetett beszélgetni hozzátartozóval, baráttal, vagy éppen, akit kértél, hogy eljöjjön. Nem lehetett megérintetni a másikat a műanyag fal miatt. A számomra kijelölt helyre érve a döbbenettől még a lélegzetem is elakadt. Beatrisz ült a kalitka másik oldalán egy gyönyörű, szőke kislánnyal az ölében. Megrohantak az érzelmek és rám tört a remegés, valamint sírás kezdte fojtogatni a torkomat. Tudtam, hogy a kicsi a lányunk...a miénk...

Beatrisz engem nézett, majd könnyes lett a szeme. Leültem a székre és egy ideig csak a két tüneményemet bámultam. Nem tudtam a könnyeimet visszatartani, hagytam, hadd folyjanak le az arcomon. Istenem, nem hittem, hogy a szabadulásom előtt látni fogom őket! Arra meg egyáltalán gondolni sem mertem, hogy Beatrisz behozza a kicsit... Azok után főleg nem, amit tettem, vagyis amit mondtam Szabolcsnak, hogy tegyen vele. Azon a napon, amikor megtudtam hogy ki is udvarol Beatrisznek, annyira elöntött a düh és a féltékenység, hogy azt mondtam Szabinak, hogy emlékeztesse Beatriszt arra, hogy hová tartozik. Ez azt jelentette, hogy akkor kapja el Tamást, Beatrisz pasiját, amikor együtt vannak és a szeme láttára verjék jól meg. Szabolcstól tudtam, hogy meg is tették és azt is tudtam, hogy nem sokkal később szétmentek és Beatrisznek nem volt már új szeretője. Figyeltettem őt, és megparancsoltam az embereimnek, hogy ha bárki közeledni mer Beatriszhoz, azt hagyják jól helyben és magyarázzák el neki, hogy semmi keresnivalója az én nőm körül. Ám erre azóta sem került sor, úgy látszott, Beatrisz megértette az üzenetet és nem próbálkozott újra. Persze, sejtettem, hogy ezek után nem rajong értem és nem fog velem szóba állni, ezért nem is számítottam rá, hogy egyáltalán keresni fog. Teljesen sokkolt, hogy most itt ült velem szemben a kislányunkkal és úgy nézett rám, mint utoljára, a tárgyalásom napján. Minden dühöm, haragom, gyűlöletem azonnal elszállt, ahogy megláttam őket, és rájöttem, soha nem lennék képes Beatriszt bántani, mert ugyanúgy szerettem, mint azelőtt.

A kicsi megszeppenve ült édesanyja ölében és kikerekedett szemekkel bámult rám, majd szélesen vigyorogni kezdett. Egész testemben remegtem a felindultságtól és a meghatottságtól. Beatrisz a telefonért nyúlt és várakozva nézett rám. Leakasztottam a készüléket és a fülemhez szorítottam a kagylót. Még mindig nem szóltunk semmit, csak az átlátszó falon keresztül megigézve néztük egymást, és nem hallatszott más, mint nehéz lélegzetvételünk.

- Szia - szólalt meg végül Beatrisz remegő hangon. - Hogy vagy?

- Jól - feleltem nagyot nyelve.

Újra csend telepedett ránk. Falak lettek emelve kettőnk közé, amiket most egyikünk sem tudta, hogyan kezdje el lebontani.

- Hogy hívják a... a...? - kérdeztem nem találva a szavakat, csak a kislányt nézve.

- A lányodat? - fejezte be helyettem a mondatot Beatrisz. - Leila.

- Leila - ismételtem meg lágyan ejtve a nevét. Ugyanolyan gyönyörű volt a neve, mint ő maga. Istenem! A lányom! Van egy lányom!

- Leila most volt egy éves - mondta Beatrisz mosolyogva, és megsimogatta a kicsi fejét, aki erre anyja felé fordult és ráborult a mellkasára. - Nagyon ügyes nagylány, és a fogacskái is szépen bújnak. Nagyon szereti, ha mesét olvasok neki és a járás is egész jól megy már. - Aztán a kicsi újra felé fordult, és Beatrisz ezt mondta neki: - Nézd csak, kicsim, ő apa! Tudod, apa, akiről már meséltem neked.