Out • l.p • (Befejezett)

03.

kristina bazan

A szertartás gyönyörű volt, minden annyira tökéletes volt, hogy már-már mesekönyvbe illő lett volna. Mindenki vigyorgott a másikra, örömkönnyek hullottak és egyik ölelésből kerültem a másikba, pedig nem is az én esküvőm volt.

Szerintem nem csak én, de mindenki fel volt dobódva attól, hogy van végre valami, aminek örülhetünk és a lehető legboldogabban akarta eltölteni az idejét a családjával. És hát ez meg is látszott mindenkin, hiszen a templom után mindannyian a parti helyszínére lettünk furikázva és alig hogy betettük a lábunkat, máris kezdődött a buli. Pedig eléggé korán volt még a partizáshoz.

A pezsgő, mely állandó társaságom volt, egymás után kis kortyokban csúszott le a torkomon, és olyan hűs, valamint finom és édes volt, hogy egyáltalán nem tudtam magamnak megálljt parancsolni. Mondjuk nem mintha kellett volna, hiszen jól akartam magam érezni, kirúgni a hámból, és ha nem is részegen, de becsiccsentve visszaérkezni a hotelszobámba.

Noha az még elég messze volt, így szinte rögtön leraktam a poharamat, mikor szóltak, hogy jó lenne ha csatlakoznék a többiekhez a kertben, hiszen fotókészítés lesz.

Mivel apa sem tudott elszabadulni a munkahelyéről, anyával ketten képviseltük a kis szűk családunkat, így hát az első fotókon csak mi ketten, illetve az ifjú pár voltunk rajta. Aztán persze kezdtek beszállingózni hozzánk a többiek is, így szépen lassan elég sokan lettünk, fotóról fotóra haladva.

Miután mi elég fényképen szerepeltünk anyával, leszakadtunk tőlük és a kertben leülve figyeltünk, valamint beszélgettünk. A családi fotók után a többi vendég következett, így Lottiék is hamar csatlakoztak hozzánk.

Az idő haladtával visszamentünk a szépen feldíszített terembe, az asztaloknál ülve nevetgéltünk és sztorizgattunk, néha elrángattak a lányok valamerre, de remekül éreztem magam velük és egy idő után már fájt a hasam a sok nevetéstől.

Kifulladva ültem le az asztalunkhoz egy székre, miután végre eltudtam szabadulni a két legkisebb Tomlinson-Deakin testvértől, kezemmel rögtön a pezsgős poharam után nyúltam és meg is ittam az összeset, ami még volt benne.

Ahogy visszahelyeztem az üveget a terítőre, a tekintetem összetalálkozott Liaméval, aki az asztal túlsó oldalán ült egymagában és egy kis mosollyal az arcán figyelt.

Én is elmosolyodtam, majd feltápászkodtam, és miután vettem újabb két pezsgős poharat egy közeli tálcáról letelepedtem Liam mellé.

- Te itt, egyedül? – nyújtottam felé az egyiket, amit mosolyogva elfogadott és megköszönt, aztán belekortyolt.

- Louis családtagokkal beszélget, a lányok szintúgy, Ernest is itt hagyott, nem beszélve Danről és Tommyról úgy hogy egymagam maradtam, igen – nevetett fel.

- Na, akkor most már nem vagy egyedül – tartottam felé az üvegemet, mire rám kapta barna szemeit, aztán egy kis mosollyal a száján összekoccintottuk a poharainkat. – Egyébként hogy hogy te is itt vagy? Mármint, bocsi csak-

- Semmi baj, jogos kérdés – kuncogott fel újra, nekem meg csak szélesebb lett a mosoly az arcomon, ahogy oldalról figyeltem és hallgattam őt.

Szemeit összeszűkítette és kis ráncok alakultak ki a szeme sarkában mikor nevetett, az orrát felhúzta, az arcán pedig akkora mosoly terült el, hogy arca két oldalán mosolygödröcskék mélyedtek be.

Annyira édes volt, a hangjáról nem beszélve, mely belekúszott a fülembe és másra sem engedett figyelni, csak ő rá.

- Louisval együtt lógtunk, mielőtt ide jött volna, aztán panaszkodtam neki, hogy unatkozom otthon egyedül, plusz nem voltam éppen a toppon, szóval döntött helyettem és meginvitált az esküvőre. Persze előtte egyeztetett, hogy lesz még egy vendég, de mivel senkinek nem volt vele semmilyen baja, így hát eljöttem. Jobb, mint otthon meghülyülni egyedül a négy fal között – pillantott rám fél szemmel és egy kisebb mosollyal az arcán.