Out • l.p • (Befejezett)

09.

kristina bazan

2017. június 05., Hétfő, Párizs

Az eső monotonon kopogott az ablakon és az ablakpárkányon, a hangja engem mégis megnyugvással járt át.

Egy rövidke pillantás az éjjeliszekrényen pihenő órára elárulta, hogy már reggel kilenc volt. A tény mégis nem igazán izgatott, csak feküdtem tovább az oldalamon, egyik kezem a párna alá volt tolva, míg a másik kinyújtva feküdt mellettem és Raphi hűlt helyén pihent.

Tekintetemet újra az ablakra vezettem és a versenyző esőcseppeket kezdtem figyelni, miközben néha megragadta egy-egy elhaladó autó vagy taxi a háttérben a figyelmemet. Viszont egyik jármű sem állt meg, és senki sem szállt ki belőle, így sosem tulajdonítottam neki sok figyelmet.

Raphi egész éjszakára kimaradt, és bár erre számítottam, mégis durván arcul csapott a felismerés.

Nem hiszem, hogy aludtam volna egy szemhunyásnyit is éjjel. A szemeimet mindenesetre teljesen nem tudtam kinyitni, hiszen annyira felvoltak dagadva a rengeteg sírástól. Az orromon sem kaptam normálisan levegőt, de már arra sem vettem a fáradtságot, hogy felüljek és megtisztítsam egy zsebkendővel.

A csengő hangja fülsüketítően hasított a levegőbe, és mivel az első gondolatom az volt, hogy úgy sem Raphi lesz az, hiszen neki kulcsa van, plusz nem hiszem, hogy addig hazajön, amíg én is itt vagyok, meg sem mozdultam. Nem volt kedvem senkihez és semmihez.

Lehunytam a szemeimet és tovább élveztem az eső kopogását, miközben próbáltam elképzelni, hogy Raphi mellettem fekszik, a lábai között az enyéimmel, fejével pedig pontosan az enyém mellett, olyan közel, hogy ha előre hajolok picit, összetudom tapasztani az ajkainkat.

Ilyen illúziókkal persze csak rosszabbítottam a helyzetemen, a hangulatomon és a fájdalmon, ami meg sem akart szűnni többé a mellkasomban, de nem érdekelt. Amíg a szemeim csukva voltak, addig eltudtam képzelni az egészet és beletudtam ringatni magam az álomba.

Csak aztán a keserű valóság csapott arcba, mikor elfelejtkeztem magamról és felnyitottam a szemeimet és észleltem, hogy egyedül fekszek az ágyban.

Ledermedtem, mikor kulcsok zörgése ütötte meg a fülemet, nem sokkal később pedig nyílott az ajtó és valaki belépett rajta. Kezeimmel felnyomtam magam ülőhelyzetbe az ágyban, viszont annyira elzsibbadtak, hogy majdnem visszazuhantam.

- Hahó? Tina? Raphael? – legjobb barátnőm hangja szelte át a szobákat, mire csalódottan dőltem vissza a párnák közé, majd visszavettem ugyanazt a pozíciót, mint az előbb.

Hallottam Fiona lépteit, és míg egyik felem nem akart látni senkit sem, addig a másik azt kívánta, hogy bárcsak Fiona észrevenne anélkül, hogy meg kelljen szólalnom és megvigasztalna.

- Jesszusom Tina, a frászt hozod rám, mégis mi a francot csinálsz? – kicsit mély, nőies hangja átjárta a hallójárataimat, és ahogy arra gondoltam, hogy ő még semmit sem tud és ezer kérdőjellel fog hamarosan befeküdni mellém az ágyba, a hideg végigfutott a hátamon, a torkomban pedig az eddig is nagy gombóc, csak tovább növekedett, míg nem már-már elviselhetetlenné vált. – K? Mi a baj? – sétált lassan az ágy másik oldalára, így pontosan kitakarta előlem az ablakokat és árnyékot vetve rám nézett le. Hangja másodpercek felismerése alatt változott meglepődöttből óvatos és lággyá, s mikor a tekintetem összetalálkozott az ő kékes-zöldjeivel, hosszú órák után újra könnyek kezdtek gyülekezni a szemem sarkába. – Tina – suttogta, mire felzokogtam, és ez a hang még engem is halálra rémisztett, pedig az elmúlt éjszaka alatt a fülem teljesen hozzá szokott már.