Out • l.p • (Befejezett)

36.

kristina bazan

Idegesen kapkodtam a fejemet a reptéren, miközben szaporán szedtem a lábamat a megadott kapu felé. Fejben újra meg újra végigjátszottam a lehetőségeket, próbáltam kitalálni, hogy mi lesz, ha tényleg átmegyek azon a kapun és a magán géphez kísérnek, vagy ha éppen megfordulok, és olyan gyorsan elmenekülök innen, amilyen gyorsan csak tudok. Fogalmam sem volt, hogy mi lenne a helyes döntés, a szívem azt súgta, hogy menjek és üljek fel arra a gépre, hogy aztán jól érezzem magam és elfelejtsek egy kis időre mindent és mindenkit, az eszem viszont piros vészlámpákkal jelezte, hogy azonnal forduljak meg és húzzak hazafelé, mert semmi keresni valóm nincs itt.

A gyomrom görcsben állt, a kezeim izzadtak és a szám kiszáradt. Az érzéseim szokás szerint összekavarodtak, egyik pillanatban Raphi volt lelki szemeim előtt, ahogy ott ült mellettem a padon megtörten, egy szomorú mosollyal az arcán, és egy pillanatra éreztem azt a fájdalmat is, ami a mellkasomba költözött azokban a percekben.

Aztán eszembe jutott az úti célom az útitársammal együtt, a sok átforgolódott éjszaka, az az izgatottság, ami elfogott akárhányszor csak belegondoltam, hogy hova készülök és a remény, hogy csodálatosan fogom érezni magamat, elfelejtve az elmúlt hónapok sok stresszét és elhullajtott könnyét.

A reptéri dolgozóra mosolyogtam, mikor a pulthoz értem és elkérte az útlevelemet, illetve a jóváhagyást, hogy felszállhatok a magángépre. Hevesen dobogó szívvel léptem a telefonomon az üzenetekbe, szemeim átsiklottak az utolsó üzeneteken, amiket váltottunk majd inkább gyorsan megnyitottam a képet és a dolgozó elé raktam a pultra.

A fejemet forgatva figyeltem a rohanó embereket körülöttünk, miközben folyamatosan azon kattogtam, nehogy felbukkanjon valami ismerős és lebukjak. Talán kissé hevesebben, mint kellett volna, kaptam fel a telefonomat és az útlevelemet, majd egy dolgozót követve indultam a kapuk felé. Elvették a bőröndömet, és miután sikeresen átjutottam az ellenőrzésen, pillanatok alatt kint voltunk az épületből a megadott kifutó felé tartva.

Messziről láttam az alakját a repülőgéphez vezető lépcsők legtetején, és ha lehet még idegesebb lettem, mint eddig voltam. Innentől kezdve a szemeimet le se tudtam venni róla, az ujjaimat folyamatosan tördeltem, és ahogy egyre közelebb értünk a géphez és hozzá is, nekem is szépen lassan elterült egy mosoly az arcomon.

Figyeltem miként lépdel le a lépcsőfokokon és pózol be, mintha csak a pilóta lenne és ő fogadna a fedélzeten. Halkan elnevettem magam, aztán megráztam a fejem, miközben megálltam előtte. Az alkalmazott, aki a bőröndömet hozta, egy halk Bonjour után felindult a gépre a csomagommal így kettesben hagyva minket.

- Bonjour kisasszony – hajolt meg előttem, mire szélesen vigyorogva megforgattam a szemeimet.

- Szia – válaszoltam mosolyogva és kicsit gondolkoznom kellett a következő szavaimat illetően, merthogy át kellett állnom franciáról angolra.

- Minden rendben? – kérdezte komolyra váltva, mire egyszeribe visszatért az elfelejtett idegesség.

- Persze – bólintottam megerősítve a mondanivalómat.

- Eltudtál észrevétlenül jönni?

- Anyáéknak azt mondtam, hogy ma Fionánál alszok, Fionáék pedig úgy tudják, hogy család-barát vacsoránk veszek részt anyáékkal, úgy hogy nem fognak keresni.

- És holnap? – biccentette oldalra a fejét, miközben egy kis édes mosoly húzódott az ajkaira.

- Majd kitalálok valamit.