Out • l.p • (Befejezett)

07.

kristina bazan

Mindenki elhallgatott, miután Louis kicsodálkozta magát és egy ideig síri csendben ültünk a szobában mindannyian.

Nem csak a Tomlinson testvérek emésztették a hallottakat, de én nekem is volt mit feldolgoznom.

A gondolat, hogy megcsaltam Raphit, még mindig könnyeket csal a szemeimbe, amiket aztán kontrollálni sem tudok, így hát akaratosan végigcsorognak az arcomon, hacsak nem törlöm le őket durván onnan. Másra sem tudtam gondolni, csak Raphira és, hogy teljesen elrontottam azt, ami egy nappal ezelőtt még tökéletes volt.

Mert a kapcsolatunk tényleg az volt. Varázslatos, mély, szenvedélyes. Sosem volt okom panaszkodni. Mi mindig kijöttünk egymással, nem is emlékszek rá, hogy valaha is komolyabban veszekedtünk volna.

Olyan sok mindent éltünk már meg együtt és olyan sok mindent vészeltünk már át, voltak nehéz pillanataink és voltak nagyon boldogak. Mikor egy fél éve megkérte a kezemet, tudtam, hogy az, ami köztünk van, egy életre szól. És egy életre is szólt volna.

Ha nem cseszem el a lehető legjobban.

A fejem még mindig úgy lüktetett, mintha valaki rajta ugrálna, és azzal sem múlt el, hogy a felhúzott térdeimre fektettem a halántékomat, majd a fejemet Lottie felé fordítva lehunytam a szemeimet. Közben persze a könnyeim megállás nélkül folytak, úgy hogy nem is tudom miért vártam, hogy magától elmúljon a fejfájásom.

Borzasztó másnapos voltam és a sírás sem segített sokat a helyzetemen.

- Lottie – suttogtam, miután felnyitottam a szemeimet, a fejét rögtön felém kapta és kérdő tekintettel, illetve egy barátságos mosollyal az arcán nézett rám.

- Igen?

- Hoznál fel nekem egy szem fájdalomcsillapítót? Szétszakad a fejem.

- Persze – bólintott, majd rögtön fel is állt. – Mindjárt jövök.

- Um... Lotts? – szóltam utána, mire megtorpant és visszapillantott rám. – Lehetne, hogy-

- Természetesen, emiatt ne is törd a fejed – szakított félbe miközben megrázta egy kicsit a fejét, aztán kiment a szobából, én pedig visszafektettem a fejemet a térdeimre és félve pillantottam Louisra.

Meglepődtem, mikor az én kékjeim összetalálkozott az ő kékjeivel, nem számítottam rá, hogy engem fog nézni. A hüvelykujjammal letöröltem a szemem sarkából a könnyeimet, majd az alsó ajkamba mélyesztettem a fogaimat, mielőtt rászántam volna magam, hogy kinyissam a számat és megkérdezzem Louist, ami azóta foglalkoztatott, hogy elmondtam neki.

- Haragszol rám?

- Tessék? – kérdezett vissza, a szemei meglepetten elnyíltak és végigszántott a nyelvével az alsó ajkán, mielőtt válaszolt volna. – Dehogy haragszok rád Tina, miért kéne haragudjak? – kérdezte, aztán a kezével áttúrta mogyoróbarna tincseit, amik már így is kócosak voltak.

- Tudod... - motyogtam. – Amiért-

- Nem haragszok rád, Tina – sóhajtott fel idegesen. – Nincs miért haragudnom rád, sokkal inkább vagyok dühös Liamre.

- Kérlek ne – mormoltam. – Akkor rám is haragudj. Nem csak ő volt a hibás.

- Na jó, de pontosan tudta, hogy vőlegényed van – túrt megint a hajába, a hangjából kihallottam, hogy ideges és ez egyáltalán nem tetszett. Nem sokszor éltem meg, hogy Louis ideges vagy mérges volt valami vagy valaki miatt, és hát most, hogy tapasztaltam ezt az oldalát, nem igazán tetszett.