Egy idol testvére vagyok! /BTS ff./

23. Biztos érzések

J-Hope pov.

Rájöttem, hogy féltékeny vagyok mindenkire, aki beszélget Ji-vel. De miért? Ahogy láttam ma jól szórakozni a fiúkkal egyből görcsbe rándult a gyomrom és féltékeny lettem. Azt akarom, hogy csakis én tegyem őt boldoggá, az én vicceimen nevessen, az én érintéseimtől legyen boldog...

- Hobi! Hobi! - kalimpál előttem Ji. Arca piros volt, biztos a fáradtságtól, szemei gyönyörűek voltak, ahogy a fény csíkok rávilágítottak.

- Mondanom kell valamit! - nagyot nyeltem. Vajon mit akarhat? Ha ő elmondta, akkor nekem is kell mondanom valamit. Most már nem tartogathatom magamban az érzéseimet!

- Én is szeretnék mondani valamit! - egy kicsit arrébb mentünk, hogy ne legyünk a középpontban.

A szobáink folyosójára lépkedtünk, közben mély levegőket vettem. A gyomromban pillangó alakú furcsa lények jelentek meg. Elkezdtem izzadni és próbáltam nem látványosan. Újra egy mélyebb levegőt vettem és megálltunk egymással szemben. Rám nézett és egy halvány mosoly jelent meg arcán. Hoseok! Muszáj megtenned, itt és most! Nem hagyhatod, hogy valaki el vegye előled! Hajrá!

*Vasárnap*

Ji Song pov.

Sikerült! Most már biztos. Viszont érzi azt amit én!

**Visszaemlékezés**

- Szeretlek! - mondta ki nagy levegő kifújásával együtt. Az én szívem hatszor gyorsabban kezdett dobogni, úgy, hogy majd nem kiesik gyorsaságában. - Nem csak barátként. - tette hozzá, ami azt eredményezte, hogy még gyorsabban kezdett verni. Nem tudok válaszolni. A torkomban érző dobogásom nem hagy helyet a hangom útjának. Bele néztem fekete szemeibe, ami igéző és elképesztően gyönyörű s őszinte.

- Én... vagyis... nah.... - próbáltam kituszkolni valami értelmeset, de a torkomban lebegő gombóctól nem nagyon sikerült.

Mély levegőt vettem és próbáltam lenyugtatni magam. Egyszerűen nem hittem el, hogy ez velem megtörténik. Hogy ő is úgy érez ahogyan én. Sokszor elvetettem ezt a gondolatot, hogy viszont érez, mert nekik nem szabadna. Ezért is vetettem el.

Gyorsan dobogó szívemet sikerült egy kicsit lejjebb vennem, hogy ne úgy verjen, hogy észrevehető legyen és valami kellemetlen történjen velem. Nem lenne jó!

- T-te n-nem? - bizonytalanodott el, hogy mit is érzek iránta. Nem tudtam válaszolni most sem. Az a golyó még mindig ott volt és sehogysem akart lejjebb menni.

- É-én... - felhúzta szemöldökét és várta válaszom. - Is így v-vagyok, hogy t-több mint b-barát.. - a végén elhalkultam, de próbáltam érthetően elmondani érzésemet. Nem tudtam befejezni a mondatom, de így is nehéz volt és zavarban voltam. Nem tudom, hogy mi van velem, de dadogok, amikor vele beszélek, főleg ilyen témáról. Ahogy hallottam nem olyan egyszerű neki sem, mert amikor mondta néha lefele nézett, vagy egy pillantást vetett a falon lévő piszokra, és ő is dadogott.

- A-akkor... - kezdett ő is dadogni a kellemetlen dolgok miatt.

- Akkor... - kezdtem én is a mondatot, amit elkezdett és kíváncsian várom a végét.

- Akkor te is v-viszont érzed? - emelte fel a szemöldökét, és próbált nem dadogni, ami kezd is sikerülni.

- Mhm. - bólintottam egyet biztatásként, ami sikerrel járt. Egy hatalmas mosoly ült ki arcár, ami miatt késztetést éreztem és nekem is ehúzódott a szám sarka.

*Visszaemlékezés vége*

Annyira örülök, hogy azt szavakba nem tudom önteni.

Gyorsan felpattantam az ágyamból és azzal együtt a hasamban egy görcs is. Ez emlékeztetett, hogy most érkezett meg az áldásom.