[TH] A szerelem ára 2012 {BEFEJEZETT} ✅

23. rész

- Minden rendben? – ráncolta világos szemöldökét Sarah. A sötétben nem látta teljesen Tom arcát, de nagyon jól tudta, hogy Őt nézi.
- Már miért ne lenne minden rendben? – kérdezte ugyan olyan jeges hangon, mint pár pillanattal korábban.
A lány nagy levegőt vett majd kifújta. Biztos volt benne, hogy Tommal valami nem stimmel.
- Tom, komolyan megijesztesz...
Mikor Sarah belépett a házba rossz érzés fogta el, ami nem, hogy csökkenni, de növekedni kezdett, mióta Tom megjelent előtte. Valamiért feszült volt és ideges, amin a rasztás hűvös, közömbös szavai sem segítettek.
- Ugyan már Sarah, az én lelkiismeretem tiszta – nevetett fel epésen Tom.
- Tessék?
- Mond csak, te őszinte vagy velem?
- A-az vagyok. Persze, hogy az vagyok...
Sarah nyelt egy nagyot. Nem akart Tomnak hazudni, tényleg nem, de volt az életében pár dolog, amiről úgy gondolta jobb, ha Tom nem tud. Legalábbis egyelőre.
- Igazán?
- Tom, történt valami? Miért vagy ilyen? – Sarah kezdett összezavarodni. Na és az a szűnni nem akaró rossz érzése se akart csillapodni...
Tom nem válaszolt. A sötétben hallani lehetett, ahogy egyre szaporábban veszi a levegőt, mentolos rágója illata megcsapta a lány orrát. Olyan közel volt hozzá, de a megvilágítatlan előtérben még akkor sem látta teljesen jól az előtte álló arcát, mikor szeme már hozzászokott a sötéthez.
Tom pillanatokkal később szólalt csak meg. Hallani lehetett a hangján, hogy próbál uralkodik magán:
- Miért nem beszéltél nekem arról a nyálas képű gitárosról?
Sarah nagyokat pislogott. Nyálas képű gitáros? Victor? Tom... féltékeny lenne?
- Victorról? Nem is tudom, nagyon rég találkoztunk, nem gondoltam, hogy újra látni fogom – Sarah idegessége csillapodni kezdett. Tom tényleg féltékeny? Mikor ez tudatosult benne, alig látható mosolyra húzódott a szája. Tom féltékeny. Miatta. Sarah örült a felismerésnek, annak viszont már kevésbé, hogy baljós, rossz érzése nem csökkent ez által.
- Rég találkoztatok, mégis többet tud rólad, mint én.
- Ez természetes – A lány gyengéden megérintette Tom kézfejét. Bőrük szinte parázslott, ahogy egymáshoz ért – Gyerekkori barátok vagyunk, persze, hogy sokat tudunk egymásról.
Sarah óvatosan összekulcsolta kezét Tom kezével s enyhén megszorította. Remélte, hogy az érintése lenyugtatja kissé, hogy nem fog feleslegesen féltékenykedni. Főleg nem Victor miatt.
Tom nem viszonozta a lány kezének szorítását. Távolságtartó volt és ideges. Még mindig. Sarah tanácstalanul nézte Tom sötét arcát, hátha valamit le tud róla olvasni, de hiába. Bánta, hogy nem kapcsolt villanyt mikor belépett a házba.
Percek teltek el anélkül, hogy Tom bármit is reagáljon Sarah utolsó mondatára vagy érintésére. Nem mozdult, de még a tekintetét sem fordította el a lánytól. Úgy álltak a hatalmas hall közepén, mint két márványszobor. Sarah egyenletesen vette a levegőt, míg Tom mellkasa eszeveszett ütemben járt fel s alá. A lány néha úgy érezte, hogy Tom mondani akar valamit, amit aztán mégsem tett meg.
Az eső hirtelen érkezett. Az apró cseppek csengőként kopogtak a ház óriási ablakain, miközben a távolban dörrenések hangzottak. Hatalmas vihar volt kibontakozóban, s nem csak a szabadban, hanem a Kaulitz villa hatalmas falai közt is...

Tom szapora levegővétele csillapodni kezdett, már-már túl nyugodtnak is tűnt. Ugyan úgy, mint ezelőtt jó néhányszor, most is beszédre nyitotta a száját. Szinte az ég dörrenésével egy időben szólalt meg teljesen közömbös, érzelemmentes hangon:- Van gyereked?Sarah rossz érzése az ezerszeresére nőtt az aprócska mondat hallatán. Biztos volt benne, hogy a szíve megállt dobogni, és most azonnal holtan fog összeesni a hideg kövön. Képtelen volt bármit is szólni, még egy egyszerű hangocskát sem volt képes kipréselni magából, annyira kiszáradt a torka.

A közelbe lecsapó villám bevilágított a ház ablakain, így végre egy kis fényhez juttatva a mozdulatlan 'szoborpárt'. Sarah döbbenten bámult az előtte álló arcába, amiről egyáltalán nem azt sikerült leolvasnia, mint amire számított. Szomorúság. Tom hatalmas, csokoládébarna szemei bánatba úsztak, tökéletesen ívelt, telt ajkait csalódottan biggyesztette lefelé.
- Miért nem mondtad...? – hallatszott a rekedtes férfihang – Miért nem mondod el mi történt?
Sarah a torkát köszörülte. Valahogy. Valahogy hangot kell kicsikarnia magából...
- Nincs gyerekem – suttogta alig hallhatóan, s karcsú keze kicsúszott Tom ujjai közül.
- Akkor máshogy kérdezem. Volt gyereked?
Sarah nem válaszolt. Képtelen volt erről Tommal beszélni. Talán máskor, más körülmények között lehet, de most nem.
- Mond el mi történt – Tom keze gyengéden fonódott össze a lány hideg kezével. Hangja békés volt, egyáltalán nem sürgető.
- Nem megy...
- Kérlek!
Sarah nagy levegőt vett. Nem bírt magából egyetlen értelmes, magyarázatot adó mondatot sem kicsikarni. Nem így akarta elmondani Tomnak. Nem így...
- Ne kérj Tom.
- Jogom van tudni – szorította meg a lány kezét Tom.
- Jogod? – ráncolta szemöldökét Sarah.
- Hozzám tartozol, az enyém vagy.
A lány döbbenten bámult Tom arcába. 'Az enyém vagy!' Oliver sátáni mosolya, mély hangja akaratlanul is a fülében csengett. Nem, soha senkitől nem akarja újra ezeket a szavakat hallani! Soha!
- Ne legyél olyan, mint Oliver...
Tom szemei egy pillanatra elkerekedtek, majd szinte a következő villámlással egy időben engedte el Sarah kezét. Hangja dühös és ingerül volt:
- Soha többet ne merj ahhoz az elmebeteghez hasonlítani.
Tom hangja még percekkel távozása után is vízhangzott a ház magas falai közt. Felkapva slusszkulcsát, a zuhogó esőbe kisietve, hangos csikorgás közepette elhajtott.
Sarah még mindig, szinte mozdulatlanul állt a hallban. A dühe már szinte teljesen elszállt, viszont helyére egy sokkal kellemetlenebb érzés költözött. Lelkiismeret furdalás. Mégis, hogy juthatott eszébe Tomot összehasonlítani Oliverrel? Tom a megmentője volt. Neki köszönheti, hogy előző borzalmas életének hátat tudott fordítani. Tomnak köszönhet mindent. Mindent!
- Mennyire hülye vagyok – szipogott halkan, miközben a fekete lépcsőkön felballagva belépett a szobájába.

Az éjszaka közepén Sarah, az ég hangos dörgésére riadt fel. Utálta a vihart, főleg ha az éjszaka csapott le. Nagy levegőt vett, hogy kicsit lenyugtassa magát, majd óvatosan kimászott puha takarója alól. Gyerekes szokás volt, de ha nem tudott aludni, egy bögre langyos kakaó egyből segített rajta. Halkan kilépett szobájából és lábujjhegyen a lépcső felé indult.
Ahogy halkan lépdelt, a pár órával korábbi vitájára gondolt Tommal. A bűntudata, miszerint Tomot Oliverhez hasonlította nem csökkent azóta. Legszívesebben visszatekerné az időt és mindent elmondana neki. Mindent, amit el akart titkolni előle.
Szinte észre sem vette, de percek óta Tom szobája előtt ácsorgott. Nem volt benne biztos, hogy Tom már hazaért-e vagy, hogy egyáltalán haza jön-e éjszakára, de keze reflexszerűen kulcsolódott a díszes kilincs köré. Csendesen benyitott a szobájába, majd belépett.
Sarah egy pillanatig hunyorított, majd megpillantotta Tom csendesen szuszogó sziluettje a hatalmas francia ágy közepén. A lány szíve eszeveszett ütemben dobogott, ahogy pár határozott lépés után ott állt Tom ágya mellett. Nem akart vele veszekedni, bocsánatot akart kérni tőle és elmondani azt, amit félt elmondani.
Nem gondolkodott sokáig azon mit akar csinálni. Befeküdt Tom mellé és szorosan hátához bújva, átkarolva derekát szorosabban magához húzta.
- Sajnálom – sóhajtott és homlokát Tom hátához érintette.
Tom zavarodottan, félálomban pillantott át válla felett. Mérges volt, bántotta Sarah megjegyzése. Nagyon is... de ahogy meglátta a lány szorosan dereka köré kulcsolt karját, torzonborz hajkoronáját, minden mérge elszállt.
- Sajnálom Tom...
- Tudom – válaszolt rekedtes hangon a rasztás, miközben lassan a lány felé fordult.
Percekig feküdtek némán egymáshoz bújva, csak a távolodó vihar hangja törte meg néha a csendet.
- Tavaly született egy kisbabám... – kezdett Sarah mesélni, mire Tom még szorosabban ölelte magához – Kisfiú volt, gyönyörű sötét hajjal. Az orvosok nem engedték, hogy sokáig nálam legyen. Minél előbb inkubátorba kellett tenni, tudod?
Sarah arcán halvány könnycseppek gurultak végig, ahogy visszagondolt arra a napra. Még mindig, ennyi idő elteltével sem tudta túltenni magát a történteken. Élete legborzasztóbb napja volt az a kora őszi éjszaka.
- Semmire sem vagyok jó. Semmire! Még egy kisbabára sem tudtam vigyázni – zokogott fel keservesen Sarah – A világ legborzasztóbb embere vagyok! Az anyák szégyene! Nekem kellett volna meghalnom, nem neki!
- Ne mondj ilyet! – Tom olyan szorosan ölelte magához a síró lányt, félő volt, hogy összeroppantja.
- Undorodom magamtól!
- Hé, figyelsz rám? – Tom kissé felemelte a lány fejét, hogy közvetlenül annak fekete, könnyes szemeibe tudjon nézni - Nálad csodálatosabb anyát el sem tudok képzelni hallod? Ha Te nem lennél, nem tudom mi lenne velem... – tette hozzá halkabban, mire Sarah szorosan átkarolta nyakát, úgy ölelte magához. Ez volt az a pillanat, mikor tudatosult a lányban: Tom nélkül képtelen élni.