My Demons

1.

Most is egy ugyan olyan nap volt. De mégis különbözött a többitől. Luci békésen kínozta a romlott lelkeket a pokolban. Mindig ilyen feladatot kapott az ördögtől. Mindig beszéltette a lelkeket, hogy ne nagyon unatkozzon a kínzásuk közben. Nem nagyon hatotta meg a sikítások és az ordítások tömege, amiket áldozatai hangoztattak. Sőt! Élvezte a helyzetet. Élvezte, hogy kiélheti a beteg lelkeken a vágyait. Ez volt ő. Lucinda Morningstar. Egy gyilkoló gép. Aki nem rendelkezett semmilyen érzelemmel a kárörömön kívül. Mindig mások szomorúságában találta meg a boldogságát. De miért is? Mert ilyennek teremtették. A démonok között is ő volt a legkegyetlenebb. Mert ilyennek teremtették. Nem is sejthette, hogy Istennek milyen tervei vannak vele. Mivel csak a kínzásokon járt az esze. A kezelésben levő férfi, már ordított a fájdalomtól, ami a mellkasát szúrta. De Lucinda csak unottan figyelte a körmeit, azon gondolkodván, hogy milyen színe legyen. Mikor a férfi elhallgatott, Luci csak intett egyet és jött a következő beteg. Számára ez olyan volt, mint a levegő, amit szívott. Nem tudott nélküle élni. Nem tudott létezni a fájdalom, a szomorúság és a düh nélkül. Ezek az érzések éltették őt. Mert ilyennek teremtették.

Éppen kezdett volna bele a számára fantáziás kezelésbe, de ekkor Isten hívta őt magához telepatikus úton. Valahogyan mindig jóban voltak egymással. Csak nem lehetett tudni, hogy miért. A kettejük titka volt. Amit csak ők tudtak. Isten saját kezűleg teremtette Luci-t. Saját gyermekeként nevelte fel a lányt. És ezért ő is hálás volt. A teremtő egy feladatot adott neki, ami eltért a többitől. Fel kellett szállnia a földre és megölni a kijelölt embereket. Ennek a feladatnak örült is a lány. Meg is tette az első lépést. Felszállt a földre, az emberek közé. Máris elöntötte őt az erő. Vagyis a düh, a szomorúság, a káröröm és a fájdalom. Volt szó egy szakításról, egy állat haláláról vagy egy veszekedésről. Csak az érzések számítottak. És abból volt bőven. Seoul már csak ilyen volt. Nem volt sok boldogság ebben a nagyvárosban. És pont ezért ítéltettek halálra az emberek többsége itt. Nem sajnálta őket senki. Megérdemelték. És pont ezért örült már előre a lány.

Egy tetszőleges villába ment be. Senki sem vette észre. Egy férfi volt a tulajdonosa. Éppen a hálószobájában közösült egy utcalánnyal. Látszólag mind a ketten élvezték. De amint meglátták a démont, ledermedtek. A férfi azonnal tudta, hogy nem egy másik partnere. De az utcalány teljesen mást gondolt. Ezt Luci is meghallotta. A sarkon álló, gondolatáért drágán megfizetett. Fejét vette a jövevény. A férfi csak ijedten ment a szekrényéhez. Ugyanis ott tartotta a pisztolyát. Előkapta a fegyvert és belelőtt a lány mellkasába. Semmi nem történt. Csak lőtte el a töltényeket, de nem hatott egyik sem. A lány csak ment felé. A szekrény ajtajához szorította az áldozatot, aki azonnal megfulladt. Miután a sátán démona végzett a villa lakóinak kiírtásával, egyszerűen elégette őket és lefeküdt aludni. Nem volt lelke. Így nem volt bűntudata sem. Nem volt szíve. Így nem tudott érezni sem.