My Demons

9.

Csak ült és olvasott. Beletemetkezett a műbe. Éppen már halottnak lehetett volna titulálni, de ekkor olyan dolog történt, ami másokat nagyon megijesztett volna. A lány jéghideg arcára egy édes mosoly ült ki. Senki sem tudta a démonok közül, de volt egy ilyen énje is. Aki nyugodt, békés és mosolyog. Mosoly. Ez volt az a dolog, amit nem lehetett rajta olyan sokszor látni. Vagyis amikor az áldozatait kínozta akkor volt az a fajta keserű mosolya. De ez teljesen más volt. Ez nem egy gyilkos démon mosolya volt, hanem egy békés és nyugodt lányé, aki boldog. Pedig nem így volt. Tudta, hogy ez a béke sem tarthat örökké. Ahogyan fogytak a lapok, neki annyira fogyott a jókedve. Míg amikor az utolsó mondatot is elolvasta, már nem lehetett látni rajta azt az édes görbületet. Amint becsukta maga előtt a könyvet nem, újra az a rideg és minden érzés kimutatása nélküli lény volt, mint alapjában véve. Mindig így végződött minden olvasmánya. A két főhős boldogan élnek míg meg nem halnak. Luci tudta, hogy ez lehetetlen a valóságban. Vagyis számára lehetetlen volt. De jó volt abban a világban élni pár óra hosszáig, amit az a mű adott neki. Egyfajta menedék volt számára. Ami eltakarta a világ elől. Amely lebontotta azt a falat, ami védte a szívét a sérülésektől. Azt a határt, ami védte az érzéseit. Mert neki is voltak. 

Kiment a szobából, be a könyvtárba. Visszatette a kiválasztott könyvet és a másik irányban kezdett keresgélni. Itt a fantasy könyvek sorakoztak egymás után. Vámpírokról, vérfarkasokról, angyalokról és démonokról. Csak pihentette bíborvörös szemeit a műveken. Viszont egy megfogta az elméje fantáziáját és nem szerette volna engedni. 5 szóból állt a vastag könyv címe. 

Fucking Prince and Perfect Princess

Kivette a könyvek sorából a kiemelkedő címmel rendelkező művet. Elolvasta a rövid tartalmát és tudta már. Ez kell most jelen pillanatban neki. Átsietett az ablakához, betakarózott és kinyitotta a könyvét. Már az első sornál bele tudta magát élni a hercegnő szerepébe. Mindig így kezdődött az olvasmány. És mindig ugyan úgy fejeződött be...