My Demons

41.

Valamit mindig el kellett veszíteniük mindannyiuknak. De ez most más volt. Lucy hiánya lassan emésztette fel őket, mint legádázabb betegség, mely megbújik a lélekben és átrágja magát rajta. Lassan történt mind ez. Mégis égető fájdalommal járt Yoongi szívében. Nem tudta miért. Csak azt tudta, hogy fáj neki valami... ott legbelül. Azt hitte nincs szíve. Miért is hitt volna mást? Hisz bármennyire is segíteni akart, mindig csak pusztulást hozott magával. Beletörődött, hogy nem lehet ezt így. Már egy idő után nem cselekedett jót. Csak elvégezte a kötelességét. Nem is próbált segíteni bárinek. Az érzéseket meg... elfelejtette. Amikor Lucy-val azon az ominózus napon szétmentek, onnantól nem nagyon mutatott ki semmit. Néha néha ejtett egy kisebb mosolyt, de nem foglalkozott senkivel. Még magával sem. Viszont, mikor megjelent Lucy, sokkal nyitottabb lett. Folyton a lány volt az eszében. Azt hitte, hogy soha nem lehet majd újra szerelmes, de tévedett. Újbóla lányba szeretett. Menthetetlenül. Ilyenkor csak arra tudott gondolni, hogy olyan lett, mint egy nyálas romantikus filmben a hős szerelmes. Ismerte a halandói kultúrákat, nyelveket és mindent, ami a világán kívül volt. Még SeokJin bátyja tanította meg ezekre. Tőle tanulta meg az érzések kifejezését vagy éppen visszatartását. Az utóbbi ment a legnehezebben neki. Mindig egy nyitott és nagyszájú fiú volt, aki nem nagyon szerette magában tartani a gondolatait. Ezért is szerette Lucy-t. Neki bármit elmondhatott, amit csak szeretett volna és mindig megoszthatott vele mindent. Ha választania kellett volna, soha nem hagyja el a lányt. Csak hát... Isten mindig mást akar...

Lucy mindig is tudta azt, hogy ha egyszer eljön az ideje, akkor meg fog halni. Nem félt tőle. Hisz ez az élet rendje. Egyszer mindenki meghal. Csak remélni tudta, hogy nem fiatalon történik meg vele élete elvesztése és vágyakozott, hogy ne úgy, mert megölték. Most pedig. Most pedig ott állt előtte az az egyetlen személy, akit soha nem látott vagy akiről soha nem hallott. Mégis tartott a gondolattól, hogy itt lesz élete utolsó pillanata. Hogy miért? Mert az előtte álló nő olyan kiszámíthatatlanságról tett tanúbizonyságot, amiről senki más nem tudott volna. 

-Mit vártál kedvesem? Hogy talán soha nem találkozol velem?-nevetett fel ördögien a démon.

-Reméltem, hogy nem akarsz a találkozásunkkor megölni engem...-nézett Lucy az "idegen" szemébe.

-Majdnem mindenemet miattad veszítettem el te kis korcs! Attól, hogy apád mindent elvett tőlem és neked adta, még nem leszel soha olyan, mint a bátyáid! Mindig egy kényes kis senki leszel, aki csak az ereje miatt kell a"szerelmének" is!-fakadt ki az elrabló. Lucy egy csepp könnye utat tört. Az arany színű kis folyadék a lány arcán végiggördült, majd a földre pottyant. A helyen, ahol a könnycsepp földet ért, egy szál rózsa nőtt. Arany szirmai világítottak halványan, hiába volt a pokolban.

-Sajnálom...-ennyit tudott a lány halkan elsuttogni.

-Sajnálhatod is! Bárcsak ne lennél! Akkor én most a mennyben lehetnék!-rivallt rá a nő.

-Bocsánat... anya...