A Hᴀʟʜᴀᴛᴀᴛʟᴀɴsᴀ́ɢ Áʀᴀ

✝ Part One ✝

Tudod milyen halhatatlannak lenni? Még mielőtt válaszolnál erre az érdekes kérdésre, közlöm veled, hogy nem. Nem tudod milyen. Nagy valószínűséggel igennel válaszoltál, mint mindenki más, akiket az évek során megkérdeztem. Nos, én tudom milyen halhatatlannak lenni. A saját bőrömön tapasztaltam meg, ugyanis... Dobpergés... Halhatatlan vagyok. Meglepődtél? Na? Nem? Mindjárt gondoltam. És hogyan váltam halhatatlanná? Hmm... Ugorjunk vissza 1356 évet:
__________________________________

1356 évvel ezelőtt

- Crystal! Siess mert elkésel! - kiáltott anyukám, miközben a konyhában készítette az uzsonnám.

- Már megyek is! - kiáltom vissza - Csak egy perc! - figyelmemet újból a naplóm felé fordítottam: "Kezdődik egy újabb nap, újabb szenvedéssel." - írtam le az utolsó mondatot, majd bezártam a naplóm, és besüllyesztettem az íróasztal alsó fiókjába. Felkaptam a táskám, majd rohantam lefelé:

- Szia anya! Majd jövök! - pusziltam meg anyukám arcát, majd megfogtam az uzsonnám, és elkezdtem teljes erőmből rohanni, hogy elérjem a buszt, mert ha lekésem, akkor végem:
- El fogok késni! Tuti, hogy el fogok késni! Az út másik oldalában volt a buszmegálló. A busz és én is, a lámpánál álltunk. Olyan, mint egy futó verseny: le kell futnom a buszt... Vettem egy mély levegőt, majd vártam, hogy a lámpa zöldre váltson. És... Mindjárt... MOST! A lámpa zöldre váltott, én pedig futásnak eredtem. A busz közelített: - Basszus! - Már a buszmegállóba ért. Rohantam, de lekéstem. Szerintem a buszsofőr látta, hogy rohanok, de a világért várt volna 3 másodpercnél tovább. Csak annyi hiányzott: 3 másodperc. Pár perc múlva beletörődtem abba, hogy lekéstem, és az osztályfőnök finoman le fogja cseszni a fejem. A következő busz egy óra múlva jön. Szóval van időm.

Lassú léptekkel elindulok, majd feltűnik valami: egy velem egy korú srác ült a buszmegállóban, a fülében fülhallgató volt, fekete haja az egyik oldalon kissé hosszabb volt és a szemébe lógott, az öltözéke pedig egy színnel leírható: fekete. Alsó ajkában egy piercing található, amely ezüstösen csillogott. Semlegesen tekintett előre felé nézett, keresztbe tett kezekkel. Nem vettem észre, hogy túl sokáig bámulom az idegent, mire feltűnik neki, és hamuszürke szemeivel rám néz. - Oh, te jó ég... - fordítom el a tekintetem hirtelen, mintha nem is néztem volna arra. De túl hamar visszanéztem, és szembetaláltam magam a szürke szempárral. Néztük egymást pár másodpercig, majd a srác az egyik ökölbe szorított kezével felém mutatott, majd lassan kinyújtotta középső ujját: bemutatott nekem. Hm. Azt hiszem a lehető legjobban fogom kezelni a helyzetet: mindkét kezemmel bemutattam a emós srácnak, mire egy leheletnyi mosolyt véltem felfedezni az arcán. Most meg mi olyan vicces?! Hirtelen felállt, majd közeledett felém. Na basszus. De hirtelen elmegy mellettem, és felszállt az éppen megálló buszra: csak a buszt várta.

Még mindig volt egy bő fél órám ezért úgy döntöttem, hogy elmegyek a közeli parkba. Elég vicces belegondolni, hogy csak akkor járok ide, mikor lekésem a buszt. Ledobtam a táskám az egyik padra, majd egy határozott huppanással leültem. Hm. Kicsit kemény a pad. Bár mondjuk mit is gondoltam volna? Hogy kipárnázott? Lehunytam a szemem, és hátradöntöttem a fejemet: éreztem a lágy őszi szellőt, hallottam a kocsik által keltett zajt, a mellettem elhaladó emberek lépteit...

Egyszer csak úgy éreztem, mintha valaki figyelne engem: fél szememet kinyitom, majd hirtelen ránézek az előttem álló ismeretlen, de már ismert emós srácra, aki csak közömbösen nézett, és nem szólt semmit.

- Mi az? - kérdeztem tőle közömbösen, de nem kaptam rá választ. Hirtelen felém nyújtja az ökölben szorított kezét, ekkor már sejtettem, hogy mi fog történni, de nem az történt amire számítottam: épp ellenkezőleg. Az ökölbe szorított kézből lassan elkezdett csorogni valami, hunyorítottam egy kicsit, és rájöttem, hogy az nem más, mint vér. A srác előttem mereven tartotta kezét, melyből folyt a vér, amely egyre sötétebbé vált, de ez cseppet sem zavarta a gyereket.

- Am... Jól vagy? - kérdeztem most már érdeklődve, mert már kezdett ijesztővé válni a dolog. Most sem érkezett válasz.

- Na jó nekem ebből már elegem van. - dünnyögöm az orrom alatt, majd felkapom a táskám, és elhagyom a padot. Tettem pár lépést, és azon tűnődtem, hogy merjek-e hátranézni, vagy nem. Azt hiszem túl sok filmet nézek, és kezdek kissé paranoiás lenni. Ez nevetséges: hirtelen megfordulok, de az illető eltűnt, csak a sötét vértócsa maradt ott a pad előtt. Pár pillanat erejéig néztem a padot és a vértócsát, majd mikor elindulnék, valaki megragadja a kezemet, és egy hideg késsel vágást ejt a csuklómon:

- Hssssz! - szisszenek fel, és a kezem után kapok, és ránéztem a támadómra: az emós srác volt, arca beesett és falfehér, szemei kidülledtek és élettelennek.

- Mit csinálsz?! - ordítok rá - Engedj el! - ekkor vágást ejt a saját csuklóján is, majd az én sebemre helyezi az ő sebét, melyből ismét az átlagosnál sötétebb vér folyt. De mikor az ő vére, és az én vérem elkeveredett, feketévé vált, és elkezdett piszkosul fájni, olyan volt mintha megmérgezett volna a saját vérével...

__________________________________

Hm. Erre így visszaemlékezve nem is tévedtem annyira el a valóságtól. Végül is teljesen igazam lett.
__________________________________

A srác szemei lassan teljesen fehéré váltak, majd az egész teste elkezdett rángatózni: teljes erőmből löktem el magamtól az elmebeteg személyt, majd a csuklómat kezdtem el szorítani erősen:

- Mi a francot csináltál?! - üvöltök rá, de a srác összeesett, és nem mozdult. Bőre hófehérré vált és jéghideggé, arca kifejezéstelenséget sugallt. Óvatosan leveszem a kezemet a sebesült csuklómról és jobban szemügyre vettem: a seb fekete volt és égetett. Ekkor ránéztem a földön heverő fiú csuklójára, ami viszont átlagos vér színű volt...

- Mi a franc történt?! - akadok ki, és lélegzek mélyeket, mert már az ájulás és a hányinger környékez, a mozdulatlan emberi test láttán.