A Hᴀʟʜᴀᴛᴀᴛʟᴀɴsᴀ́ɢ Áʀᴀ

✝ Part Nineteenth ✝

A Trinity autójában ülők, és unott fejel néztem az elmosódó tájat a koszos ablaküvegen át, ami kissé torzított a környezet szépségén. Noha, csak az ablak volt piszkos, amire igazán rá fért volna már egy kis tisztítás, nem foglalkoztam vele. Sőt inkább érdekesnek is tartottam. A kosz, amely az élet szerves része, amely nélkül az erős immunrendszer sem jöhetne létre, most itt tündököl a kocsi ablakán. Nagyot sóhajtottam, majd a körmöm hegyével elkezdtem kaparni az ablakot, és az üvegfelület valamint a körmöm hegye között egy kis súrlódási hang keletkezett. Egyszer csak észreveszem, hogy egyre inkább eltávolodtunk a civilizációtól, egyre kevesebb épületet, valamint házat láttam. Lelkem összeszorult a szenvedéstől, melyet a segítségért könyörgő lelkek marcangolnak: érzem, hogy közeledünk a pokol kapuja felé. Nincs már vissza út. Meg volt a lehetőségem, de én nem éltem vele. Elbasztam az egyetlen esélyemet... Nem harcoltam a szabadságomért. Nem harcoltam... az életemért. Nagy hibát követtem el. Miért nem küzdöttem még jobban? Miért hagytam, hogy ezek az emberek elragadjanak ismét, és elvigyenek a világ egyik legsötétebb helyére. Egész úton csönd volt az autóban. Már egy lélek szenvedését sem lehetett hallani. Közel vagyunk. Xantosz, mint mindig, támaszom volt, most sem hagyott egyedül. Itt ül mellettem. Vigaszt nyújt. De hamarosan "levegő vételre" van szüksége. Újdonsült barátom, az autóban keringő légy lett, amely csak bolyong és bolyong, de nem találja a ki utat. Pedig a szabadság közvetlenül a szeme előtt van. Azonban mégsem látja... Tökéletesen azonosultam egy léggyel. Mi jöhet még? Szomorú tekintetemet ismét az ablakon túli világra vetettem. Ha az ember igazán elgondolkozik, meg tudja becsülni az igazán apró és jelentéktelen dolgokat. Vegyük például a szelet. A szél, mely mozgásban tartja a levegőt, amely biztosítja számunkra és minden élőlény számára az életet. Milyen mindennapos esemény nem? Mégis csodálatos a maga formájában. Senki nem bánthatja, de ő bánthat. De mégsem teszi, csak esetleg önvédelemből. Phff... Halhatatlanság? Ez inkább kínzás. Miért velem történik ez? Miért engem választott Xantosz? Ja igen. Erre tudom a választ:

"Hogy megtanuld értékelni az életet"

Kedves mondat, egy még kedvesebb lélektől, de nem tudom. Nem tudom értékelni. Mi az élet értelme? Megszületünk, majd meghalunk. Ez az élet rendje. De én képtelen leszek beteljesíteni ez a feladatot is. Még ezt is elbuktam. Érzem, hogy szemeim lassan lezáródnak, hogy visszatartsák az éppen növekvő könnycseppeket. Jobb is ez így. Nem leszek senki terhére sem. Sem a családom, sem a rokonaiméra. Még Owain-ére sem. Mély gondolkozásomból az autó lassítása szakította meg.

- Mi a... - hallottam egy halk meglepődést az autó első részéből.

Bátorkodtam előre furakodni, és kinézni a szélvédőn át. Pislogtam párat, hogy eloszlassam a szememen lévő felesleges nedvességet: Egy autókból álló út torlasz volt előttünk.

- Ennek aztán értelme volt. - förmed rá az akadályra, és az előtte álló emberekre. Egyiket sem ismertem. Olyan érzésem volt, hogy nem valami tisztességes lehet a foglalkozásuk.

***

Owain szemszög:

Sietve hívtam fel a telefonom névjegyzékei közül azt, akire most igazán szükségem van: Carlos-ra.

- Carlos? Itt Owain. Behajtanám a szívességet.

- Rendben amigo. Mi kéne?

Carlos egy mexikói származású bűnöző, aki a lépcső legaljáról indult: bolt lopások, drogcsempészet. Mára már a világ minden részén vannak emberei. Komoly fegyver kereskedelmi hálózatot épített ki. Exportál és inportál bárhova és bármikor. Csak az árát kell megfizetni. Egy balhé kellős közepén mentettem meg az életét. Hogy hogy kerültem oda? Na az egy másik történet. Így most tartozik nekem. Ezt fel is használom. Ki mondta, hogy ha rossz, ha az embernek nem tiszta ismerősei vannak?

Crystal szemszög:

- Ülj vissza a helyedre! - förmed rám az egyik férfi fél szemmel hátranézve. Duzzogva visszaültem a helyemre, de attól még a figyelmem nem lankadt. Tovább néztem a történéseket, és az agyam folyamatosan azon dolgozott, hogy kitalálja mi ez az egész. Hirtelen megcsendül az autónk kormányában pihenő nyomásra aktiválódó dudája. Hangos fülbasztató hanggal hagyja el az autót, majd terjed tovább a levegőben.

De nem történik semmi. Pat helyzet alakult ki. Az a körülbelül 10 kocsi, amely jelenleg az átjutásunkat akadályozza nem mozdult. Azonban két ember megindult felénk. Szép lassan közeledtek, magabiztos léptekkel.

A Trinity alkalmazottai lassan a kesztyű tartóba, valamint a háta mögé nyúlt: óvatosan megfogták a fegyvereiket. Valamit sejtettek. Láttam a szemem előtt a fegyvert. Azt a szép, fekete árnyalatú gyilkoló eszközt. Csupán a tudat, hogy itt talán lövések fognak elgördülni megijesztett. Noha tudtam, hogy nem én vagyok a kiszemelt célpont, mégis aggódtam, hogy mi lesz ennek a vége. Mellesleg ha engem lőnének le, úgyse hallnék meg.

A két férfi akik közeledtek felénk, megálltak az autónktól körülbelül egy méterre, és a szélvédőn keresztül farkasszemet néztek a Trinity, illetve az ismeretlenek.

Pár perc drámai hatás következett. Senki nem mozdult. Még a kocsiban repdeső légy se. Majd elrablóim lassan kiszálltak az autóból, de a fegyvereiket a közelben tartották. Nem akarom, hogy az én hibámból halljon meg valaki, mert én nem tettem semmit. Ezzel a tudattal én is nagyon halkan kiszálltam a járműből.

Minden olyan gyorsan történt... Nem is láttam, csak éreztem a fájdalmat.