A Hᴀʟʜᴀᴛᴀᴛʟᴀɴsᴀ́ɢ Áʀᴀ

✝ Part Thirty-Second ✝

"Csak magamban bízhatok."

Másnap mindenki mozgolodott a házban. Valami történik. Nem tetszik ez nekem. Crystal, Wanda, és Amanda fáradt tekintettel vánszorogtak le a nappaliba, és mindannyian rám néztek:

- Mivan? - förmedtem rájuk.

- Am... - húzta el a szót Crystal, majd mutató ujjával mögém mutatott.

A Trinity állt az ajtóban, teljes fegyverzetséggel. De mégis hogy a francba?! Mindenki arcán rezzenéstelenül fagyott le a mosoly és a fáradtság. Mégis mikor és hogyan?

- Nem megfelelő búvóhelyet választottatok. - jelenti ki Carola a mellette lévő katonákkal együtt, akik a már jól ismert altató lővedékes fegyvereket tartották egyenesen felénk.

Amanda lassú léptekkel megindult Carola felé, majd megállát mellette:

- Sajnálom... - sütötte le a szemét.

- Te kis ribanc... - kezdtem bele, majd rontottam volna neki, de az őrök lefogtak - Tudtam! Tudtam, hogy nem szabad benned bíznunk! Hogy nem láttam ezt át egyből!

- Nyugodj meg Owain. Nem a te hibád... - nyugtatott Crystal.

- Pffh..! - az egyik őrt hirtelen hasba vágtam, a másiknak meg behúztam egy jobbost. Azonban a fegyver végével tarkon vágtak, aminek hatására a földre zuhantam.

- Lenyűgöző az akarat erőd. De nem mész vele semmire. - jelentette ki önelégülten Carola.

- Várjanak mi ez az egész?! - akadt ki Wanda, pedig a tegnap este alapján azt hittem többet tud a kelleténél.

- Úgy hiszem, hogy a magadféle embernek ehez semmi köze nincs. Főleg nem neked. - nézett Carola szúrós szemekkel Wanda felé - Na haladjunk. Sok még a dolgunk.

A fegyverek elsültek. A lövedékek a levegőbe szálltak, és nem tévesztettek célpontot. Eltaláltak. Crystal-ra néztem, őt is lövés érte. Wanda-t is. De a korábbiakhoz képest a Trinity fejlődött ugyanis, már az első lövésnek éreztem a hatását. Nem lesz ennek jó vége...

- Ugyebár már ismeritek ezt az érzést. Egy jó barát tanácsa. Csak háromszor olyan erős a benne lévő hatóanyag. A tapasztalatokból tanul az ember. - hallottam még Carola irritálóan mocskos hangját, majd teljes képszakadás.

Amanda szemszög:

Az anyám parancsolt az őröknek, mire ők szó nélkül teljesítettek az elvégzendő feladatot. Megkötözték Owain-t és Crystal-t, majd felemelték őket, akár egy zsákot, és az autó felé vitték őket. Arrébb álltam, hogy szabad utat biztosítsak, de közben a lelkemmel harcoltam. Mit csinálok én? Hisz ők a barátaim. Vagyis... Annak hiszem őket. De nem tudom. Nem tudom, milyen ha az embernek barátai vannak. Egészen eddig anyám elzárva tartott a nagyvilágtól, és a Trinity falain kívül nem sok mindent láttam. Csak azt a sok szenvedő betegek, melynek hatására én sem lettem különb. Már nem tudom mi a helyes. Már azt sem tudom, hogy mi a francot művelek.

-Menjünk. - hallottam anyám hangját, és kiléptünk a ház ajtaján. Utoljára még vissza pillantottam, az ajtó kilincsére helyeztem a kezemet, és elmélyültem a padlón fekvő emberek látványba. Nagyot sóhajtottam, majd lassan bezártam a méreg zöld színű, kissé kopott ajtót.

***

- Itthon vagyok. Ez az én otthonom. - léptem be a Trinity hatalmas kapuján. A gyógyszerek szaga és precízen lenyírt fű mindig is jellegzetes látvány volt. De most kiegészült mással is: a két ismert fogolyt egyenesen befelé vitték. Próbáltam lépést tartani az őrökkel, viszont kellemetlen képet festett le bennem Crystal élettelen keze, amely ide-oda mozgott az őr mozgásával szinkronban.