A Hᴀʟʜᴀᴛᴀᴛʟᴀɴsᴀ́ɢ Áʀᴀ

✝ Part Tenth ✝

"Ki kell jutnom erről az átkozott helyről..."

Reggel 7 óra. Az itteni szabályok szerint fel kellene kelnem. De mi a francnak? - fordulok egyet a "kényelmes" ágyon. Jessy már éppen jött is, hogy... nem is tudom. Egy fémtálca volt nála: még ez is gyógyszerrel akar megreggeliztetni.

- Tessék. Ezt vedd be. - tette le a kis asztalra a tálcát, és megállt mellette. Mi az isten... Most megvárja?!

- Addig nem megyek el. S különben is... Jogom van akár erőszakot alkalmazni is bármilyen büntet nélkül.

Felkeltem az ágyból, majd az asztalhoz léptem:

- Mi ez? - kérdeztem miközben kezeimbe vettem a fehér bogyókat.

- Antidepresszáns. Azt javaslom, vedd be, mintha csak tik-tak lenne. - mondta biztatóan.

- Tik-tak mi? - vonom fel a szemöldököm - Még ha csak az lenne... - veszem be a számba a gyógyszert, majd víz nélkül nyelem le - Tessék. Úgy vettem be, akár egy tik-takot. - mosolyodok el önelégülten.

- Örülök. Egy 5 perc múlva visszajövök. Addig öltözz át és indulunk a pszichológushoz.

Úgy is lett. Jobb ha engedelmességet mutatok. Úgy jobban a bíznak meg bennem, és lesz alkalmam nyugodtan tervezgetni. Jessy-vel a fehér folyosón végig ballagtunk, át a társalgón, majd megálltunk egy nagy ajtó előtt:

Dr. Kilian Belzebub
Pszichológus

Na ennél furcsább nevet nem is hallottam. Érdekes név egy orvoshoz képest. Jessy kopogás és a "Tessék" után benyit az ajtón és beléptünk.

- Áh az új jövevény! - állt fel a 40 év körüli férfi a bőr foteljéből - Blake Crystal ugye? - nézett kérdőn Jessy felé, mire ő csak bólintott - Remek!

Jessy átadta a papírjaimat, majd távozott az orvosi szobából.

- Foglalj helyet. - mondta a fura nevű férfi, miközben leült a bőr foteljába. Én a mellette lévő kanapéra ültem le. Tisztára mint a filmekben:

- Nos, hogy van?

Te jó ég... Úgy érzem, hogy ez igazán remekül kezdődik:

- Nem jól. - felelem.

- Miért érzi magát rosszul?

- Mert itt kell lennem. - válaszoltam.

- És tudja, hogy miért van itt?

- Mert azt hiszik, hogy megőrültem. - mondtam.

- Értem. És Xantosz mit gondol erről? - kérdezte Kilian.

- Xantosz ebből hagyja ki. Engem meg hagyjon békén a hülye kérdéseivel.

- Hm. Rendben. Esetleg van valami amit el szeretnél mondani esetleg? Akármi. Bennem megbízhatsz. - nézett rám Dr. Belzebub biztatóan.

- Ch... Persze. - teszem keresztbe a kezeimet - Aztán az általam mondottak landolnak a jelentésében. Én csak Xantosz-ban bízok. Senki másban.

- Értem. És ez így van rendjén. - felelte Kilian.

Xantosz mellettem ült egész végig, és csöndben figyelt. Nem szólt semmit, amit furcsálltam.

- Xantosz jelenleg is itt tartózkodik?

- Még szép! Egy lépést sem teszek nélküle. - láttam hogy valamit elkezd írni egy kis cetli papírra.

- Értem. Végeztünk is! - álltunk fel egyszerre, majd Kilian egy tálat nyújtott felém, amiben mindenféle cukorka volt - Vegyél egyet!

- Mi vagyok én? Kis gyerek? - nézek rá kérdőn, majd nyúltam a tál felé, de Dr. Belzebub elhúzta előlem.

- Igazad van. Te már nem vagy kisgyerek. Így nem kapsz cukorkát. - teszi vissza az asztalára.

- Igazán jót röhögtem. - feleltem.

Jessy megjelent majd visszakísért a szobámba.

- Mindjárt visszajövök.

- Nem kell sietni! - kiáltom még utána.

Pár percen beül meg is jött a gondozom, majd a társalgóba vettük az irányt, ami mellett az ebédlő található. Nos, az ottani kaja eléggé "disgusting" ha angolosan akarom magamat kifejezni, egyszóval undorító. Valami kocsonyás állagú leves volt, meg valami sovány hús. Mellé pedig desszertként valamilyen süti, porcukorral a tetején. Közelebbről szemügyre vettem, hogy legalább a süti ehető-e de nem... És szerintem a tetején nem is porcukor van...

Miután jóllaktam a társalgóba mehettem, ahol van egyetlen egy kis TV, ami ráadásul még hangyás is. Xantosz tartotta bennem a lelket, hogy holnap ilyenkorra már kint leszek. Ami igaz is. Csak ez éltetett. Leültem egy székbe, és néztem ki a fejemből. Társalgó mi? Nem mintha akarnék is Xantosz-on kívül bárkivel is társalogni, na de értitek. Ekkor hirtelen mellém telepszik egy velem egykorú lány, nagy mosollyal az arcán:

- Szia! - köszönt - Ne értsd félre, semmi kedvem ehhez, csak azért csinálom, hogy kijussak erről a kiaszott helyről... - szűri ki a fogai között.

- Áh. Úgy látom egyezik az elképzelésünk. - nézek rá a lányra.

- Akkor megértesz ugye? - nyújtja felém a kezét.

- Persze. - fogok vele kezet gondolkozás nélkül.

- Amanda.

- Crystal.

- Nem örülök, de ki kell jutnom innen. És ezt csak úgy lehetséges, ha látják, hogy javul az állapotom. - mondta.

- Hm. Megértelek. Miért vagy bent?

- Meg akartam ölni a saját testvérem. Gyakran vannak dühkitöréseim... - nézett le a földre Amanda - Te?

- Nem tudom. A papírjaim szerint erős hallucinációim vannak. De amúgy nincs semmi bajom.

- Áh, értem. Mi lenne ha megállapodnánk? - nézett rám kattos tekintettel.

- Mire gondolsz? - fordulok felé.

- Te segítesz nekem, én segítek neked.

- Mármint kijutni? - kérdeztem felvont szemöldökkel.

- Még szép! Ne hogy azt hidd, hogy nyálas barátok leszünk. - felelte Amanda ujjait tördelve.

- Ki gondol ilyesmire? Kösz de mellőzöm.

- Remek. Már csak egy kérdés...

- Hm?

- Ki az az alak fekete köpenyben melletted?