A Hᴀʟʜᴀᴛᴀᴛʟᴀɴsᴀ́ɢ Áʀᴀ

✝ Part Third ✝

Pár óra múlva megérkezett Amanda, az anyukám, és meglepetten vette észre, hogy otthon vagyok. És jöttek a kérdések:

- Hogy hogy ilyen hamar itthon vagy? Úgy tudtam, hogy 8 órád van. - nézett rám töprengve anya, miközben levette a kabátját és letette a táskáját.

- Igaz. - mondom, majd a sérült csuklómat a hátam mögé raktam - Elmaradt az utolsó két óránk. - jelentem ki, miközben éreztem, hogy a pulzusom kissé megemelkedett: nem tudok hazudni. Családi vonás.

- Értem. Akkor mi történt a suliban? - kérdezte Amanda.

- Semmi. - válaszoltam.

- Bővebben? - mosolygott anya.

- Semmi különös. - viccelődtem - Na jó, tényleg semmi! Elteltek az órák a szokás szerint, halálra untam magam, és végül hazajöttem. - válaszoltam.

- Értem. Éhes vagy? - kérdezte kedvesen Amanda.

- Mint mindig! - válaszoltam, de igazából egyáltalán nem voltam éhes, mert kizárt, hogy ezek után le menjen egy falat is a torkomon.

- Rendben! Akkor összeütök valamit. - indult meg anya a konyha felé.

- Rendben!

Huuu... Ezt megúsztam. Nagyon nagy szerencsém volt, hogy anya nem vette észre a kezemet. De nem lesz ez így sokáig. Ki kell találnom egy stabil alibit a történtekre...
__________________________________

- Kész a vacsora! - kiáltotta el magát anyukám, hogy mindenkit az asztalhoz tereljen. Mindenki a szokásos helyét foglalta el, majd hozzáláttunk a vacsorához. Azonban apámnak és gondolom mindenki másnak is feltűnt, hogy a jobb kezemmel szerencsétlenkedek és próbálok enni, ugyanis bal kezes vagyok.

- Crystal? - kérdezte apa - Tudtommal bal kezes vagy. Vagy tévedek?

- Oh! Igaz! - teszem le az éppen tartott evőeszközt - Csak fejleszteni akarom a bal agyféltekemet. Olvastam, hogy a bizonyos rendszeres tevékenységek során, ha az ügyetlenebb kezünket használjuk, megnövelhetjük az agyunk kapacitását.

- Hm. Ez érdekes! - lelkesedett apám. Mindenképpen szereti ha okosat mondok.

Válaszul csak bólintottam.
__________________________________

- Na jó Crystal! - tört be a szobámba a nővérem, Wanda - Engem nem versz át! Láttam a kötést a kezeden, szóval kezdj el mesélni!

Hirtelen felriadtam, mint egy macska, majd ijedtemben lefordultam az ágyamról:

- Nyugalom Wanda! Ne ordíts kérlek mert szétmegy a fejem! - tápászkodtam fel a padlóról.

- Nem ordítottam. - jelenti ki - Normális hangon beszéltem.

- Oh... - fogom meg a fülemet, mely piszkosul belenyilallt és az egész állkapcsomon végigfutott az ideg.

- Jól vagy? - kérdezte Wanda.

- Igen, igen! - vágtam rá hadarva, de amúgy kurvára fájt az egész fülem, és a pillanatnyi fájdalom olyan elviselhetetlennek bizonyult, hogy a szemeim bekönnyeztek.

- Ne! - szólok rá a nővéremre - Kérlek maradj csendben!

- Mi a fene bajod van? - kérdezte.

- Kérlek... Ssss! - könyörögtem neki, mert minden egyes hangot fájdalmas volt hallgatni.

Wanda csöndben maradt. De nem mozdult. Én se. Vártam, hogy a fájdalom kiszűnjön a fülemből...

- Oké... Bocsi csak a fülembe kurvára belenyilallt. - válaszoltam magyarázat képen.

- Uhh.. Szóval?

- Szóval mi? - kérdeztem vissza.

- Mi történt a csuklóddal? - kérdezte Wanda.

- Úgy se hinnéd el... - sóhajtva ülök le az ágyra Wanda pedig mellém.

- Nem tudhatod. - mosolygott rám.

- Jó figyelj... De erről senkinek egy szót se!

- Lakat a számon! - jelezte Wanda a kezével, hogy eldobta a láthatatlan lakat kulcsát.

- Hu... De kérlek ne nevess ki, mert ez tényleg így történt...
__________________________________

- És akkor a srác felvágta a saját csuklóját, majd az enyémet is, és összekeverte a vérünket vagy valami hasonló... - fejeztem be a történetet. A hideg rázott ki ettől.

Wanda felvont szemöldökkel nézett rám:

- Aha... Hogy mi?

- Nézd Wanda! Tudom, hogy hihetetlen, de tényleg így történt.

- Tudod mit? - teszi a kezét a vállamra - Hiszek neked. De jobb ha nem mondod el senkinek, mert hülyének fognak nézni. - ölel át szorosan.

- Nem is gondoltam rá, hogy elmondom. - öleltem vissza.
__________________________________

Másnap reggel megint, mint mindig késésben voltam. Rohantam a buszmegálló felé, és végül sikerült elérnem a buszom.

- Hála égnek! - sóhajtok egyet, a bérletemet felmutatva szállok fel, majd leülök az első szabad helyre. Elővettem a fülesem és elkezdtem zenét hallgatni, hogy elüssem az időt...

Egyszer csak a busz megállt, de nem egy buszmegállóban, hanem valami sivár helyen, ahol egy lélek se volt. Összeráncolt szemöldökkel tekintgettem kifelé az ablakon:

- Minek álltunk meg, ha nem száll fel, se le senki?

Kezdet hűvösre fordulni az idő. A busz ablakán jégvirágok jelentek meg, lassan befagytak. Már olyan hideg volt, hogy láttam a saját leheletemet. Gyorsan kivettem a fülhallgatót a fülemből, majd körülnéztem: egy lélek sincs a buszon.

- Hogy mi van? - értetlenül nézek körbe a helyemről. Nincs itt senki. Talán ez a végállomás és nem szálltam le? Felálltam majd a busz sofőrhöz mentem, hogy leszállhassak:

- Elnézést! Kinyitná nekem az ajtót? Le szeretnék szállni. - mondtam a sofőrnek aki cseppet sem volt bizalomgerjesztő látvány. Nem érkezett válasz.

- Elnézést! De le szeretnék szállni! - ordítom. Ekkor a férfi rám emelte a tekintetét. Olyan mintha válaszolni akart volna, de egy hang sem jött ki a torkán. Pár pillanat múlva elkezdett habzani a szája, szemei teljesen hátrafordultak és kifehéredtek. Egyre csontosodó kezével nyúlt felém, én pedig ijedtemben hátra estem:

- Mi a.... - állok fel gyorsan, majd eltávolodok az éppen félem kúszó kiéhezett, hulla fehér színű férfitól.

- Mi az isten folyik itt?! - akadok ki, miközben már elértem a busz hátulját. A földön kúszó férfi közeledett felém. A busz minden egyes ablakán vér csordult le lassan, mint az eső.

- Áááááá! - sikítok, de sikításomat már alig hallani. Megérzek egy csontos és hideg kéz érintését a bokámon.