A Hᴀʟʜᴀᴛᴀᴛʟᴀɴsᴀ́ɢ Áʀᴀ

✝ Part Twenty-Sixth ✝

- Aludj az ágyon, én majd a fotelban alszok. - mondta Owain.

- Na még mit nem. Te alszol az ágyban. Neked több pihenésre van szükséged.

- Ne ellenkezz! - lökött bele konkrétan az ágyba. Durcásan magamra húztam a takarót, Owain meg elhelyezkedett a fotelban, lábát pedig feltette az előtte lévő kis asztalra.

- Jó éjt. - mondta halkan Owain, majd fejét hátra hajtotta.

- Neked is. - válaszoltam.

De ki tudna ilyenkor aludni? Hirtelen minden két tinédzser nyakába zuhant. Mihez fogunk kezdeni most? Hogyan tovább? És még a Trinitiy is keresett... És hogyan lehet, hogy csak mi vagyunk már csak életben? Hogyan és kik ölték meg a többieket? Csak halhatatlan ölhet meg halhatatlant... Akkor mégis hogyan lehetséges ez? Egy halhatatlan személy meg kénytelen meglenni a társa nélkül...

***

Hirtelen felriadtam. Talán 2 órát aludhattam. A kinti időjárás nem éppen volt a legkellemesebb. Az ég "vakuval történő fényképezésére" mindig azzonal felkelek: vihar készülődik. A sötét égbolt esztelen csatába indult, de nem tudni ki ellen. Csak dörgött, és egyre hangossabbá vált. Az eső is megjelent kísérő harcosként. A szoba egyetlen ablakát, az eső ostromolta. Megfordultam, és Owain-re pillantottam: ébren volt. Ha jól látom, el sem aludt.

- Owain? - szólítottam a társamat halkan.

Semmi válasz.

- Owain? - ismételtem és közben felültem az ágyban.

- Mi az? - hallotam vissza a mély, ismerős hangot.

- Miért nem alszol?

- Rád ugyanez a kérdés vonatkozik.

- Nem tudok aludni.

- Én se. - felelte.

Ekkor az ég hatalmasat villámlot. Eszméletlen volt. Még soha ezelőtt nem láttam ilyen vihart. A tekintetemet az ablak felé kapom, az ég dörgésére ami kissé hasonlított egy recsegő hangra is.

- Mond szereted a vihart Owain?

- Hogy mi? A vihart? Hogy lehet szeretni a vihart? - nézett tám fáradt szemeivel.

- Szeretem ha vihar van. Mikor az ég elemi egyesülve "pusztítják" azt, mit az ember alkotot.

- Értem. - felelte Owain furcsálva - Akkor gyere és menjünk ki.

- Jó ötlet! - kiszáltam az ágyból, majd a takarót a vállamra vettem, és kimetünk a szobából, majd megálltunk a tetővel fedett bejáratnál. Nagy levegőt vettem, majd az orromon keresztül kifújtam. Ez eső illatát mindig is szerettem. De most, hogy égdörgés is kíséri, lenyűgöző. Jobban magamra húztam a takarót, és csak néztem, ahogyan az eső földnek csapódik. Owain mellettem állt, és csak bambult kifelé mint én. De mikor ránéztem, ő hirtelen visszanézett rám. Tekintetünk találkozott, majd egy olyan arcot véltem feldedezni, mely eddig rejtve volt előttem. Egy apró mosolyt, mely minden eddigieknél többet mondott.

- Köszönök mindent. - mondtam.

- Tudtommal még jössz nekem egy szívességgel.

- Igeeen. - húztam el a szót, mert kíváncsi voltam, hogy mire akar kilyukadni.

- Akkor tégy egy szívességet, és ne köszönj meg semmit. - mondta, majd az egyik karjával átkarolt.

- Rendben... - feleltem zavartan. Furcsán éreztem magam attól, hogy Owain karja végig futott a vállaimon, de mégis jó érzés volt. Miután a lábujjaim jégkockává váltak, vissza mentünk a szobába. Én befeküdtem az ágyba, Owain meg elhelyezkedett kényelmesen a fotelban. A vihar is lassan csillapodott, és már nem olyan volt, mint egy zabolázatlan ló. Már csak az esti szél ringatta a fák ágait, mely kellemes friss levegőt hozott magával. Körülbelül 20 perc múlva hallottam, hogy Owain elkezdett halkan szuszogni. Ránéztem, majd elmosolyodtam. Kiszálltam az ágyból, majd fogtam a takarómat, és betakartam vele.

- Akkor is köszönök mindent. - mondtam suttogva, majd visszafeküdtem az ágyba.

***

Owain szemszög:

Reggel azt veszem észre, hogy kurvára fáj a nyakam, nagy valószínűlséggel elaludtam. A nyakam után kaptam, hogy kissé megmasszírozzam, majd az is feltűnik, hogy van rajtam egy takaró. És tudtommal én aztán nem takaróztam be. Hirtelen bevillan valami, és ijedten az ágyra néztem: üres volt.

- A kurva életbe... - szaladok ki a szobából, hogy megkeressem Crystal-t. Remélem nem rabolták el vagy valami. Hogy lehettem ennyire felelőtlen!

Szerencsémre éppen jött velem szembe egy ismerős arc, és indulataim kezdtek megnyugodni, de nem teljesen:

- Ahj.. Crystal! Hol voltál? Már azt hittem, hogy elraboltak vagy valami.. Ne csinálj ilyet többet!

- Hohoo! Nyugalom. Nem történt semmi! Csak hoztam reggelit... - nyújtotta felém az egyik szendvicset. Vettetem rá pár pillantást, majd elvettem.

- Csak legközelebb szólj ha elmész. - emeltem fel a kaját példaként.

- Jó... De mi vagyok én? Óvodás?

- Erre inkább hagy ne kelljen válaszolnom. - mosolyodok el.

- Héééé! - ütött válba Crystal.

- Au! Kérlek ne bánts! - röhögtem el magam.

Kaptam még egy vállba ütést.

- De harcias valaki!

- Annak a valakinek neve is van! - tette keresztbe a kezeit előttem.

- Igaz. Bocsánat Crystal. - hajoltam meg kissé előtte.

Crystal szemszög:

Owain meghajolt kissé előttem.

- Na miaz? Fáj a hátad? - nevetem el magamat.

- Ha tudnád mennyire! - felelte.

Megettük a szendvicseket, majd különös dolgot láttam: azt hiszem a látomásaim kezdenek megint felerősödni, ugyanis a szobában lévő ágyon, egy friss hulla volt kikötözve. Testén megannyi vágás és szúrás nyoma mutatta a fájdalom múltját. Az egész ágy alvadt vérben ázott, és mindez kellemes hullaszag kíséretével kombinálva. Lehunytam a szemem, majd megráztam a fejemet: ez csak látomás... Semmi több.

- Mi az? - kérdezte Owain.

- Semmi érdekfeszítő. - feleltem, de mikor rápillantottam oltalmazómra, körülötte fekete rovarok jeletek meg, melyek beborították Owain testét.

- M-Mi ez az egész..? - kérdeztem halkan.