A Hᴀʟʜᴀᴛᴀᴛʟᴀɴsᴀ́ɢ Áʀᴀ

✝ Epilógus ✝

Körülbelül egy hét telhetett el. Igazából egész érdekes mert nem tudom. Ha az embernek már ennyi ideje van értelmetlenné válik az, hogy számontartsa a napok múlását.

- Owain?

-Hm? - adott ki egy hümmögő hangot.

- Te tudod milyen nap van ma? - kérdeztem zavartan.

- Nem vagyok benne biztos, de talán csütörtök. - gondolkozik el, miközben felült a padlón, egy kis recsegés kíséretében.

- Aludhattál volna az ágyban is.. - felelem, mert már nekem kellemetlen, hogy miattam alszik kényelmetlenül esténként.

- De csak volna. - mosolyodik el - Nem kell aggódnod.

- Nem aggódom, csak nem érzem igazságosnak. Következő alkalommal az ágyban alszol. Nincs kifogás. - hadartam el miközben szálltam ki a fekvő helyemből. Zokniban kiléptem a házból: azóta is itt vagyunk. Talán már tovább kellene haladni, és máshova menni. De nem tudom. Carol-nak írtam egy levelet miszerint a lánya meghalt. Elég nagy bűnhődés lesz számára. Nem hiszem, hogy érdemes lenne mégjobban csatát vívni vele.

***

~ - Carol? Levél érkezett titkosított feladótól. - jött be az asszisztens az irodába.

- Adja ide. - felete Carola, de keze megremegett mikor lassan elkezdte feltépni a gondosan leragasztot borítékot. Kiveszi tartalmát, majd szétnyítja a lapot és szemei olvasásba lendülnek:

Üdvözletem!

,,Sajnálattal kell közölnöm Önnel, hogy a lánya Amanda most már a szellemekkel van. Tisztességesen eltemettük őt. Jó ember volt, mégha hibákat is követett el. De igyekezett a saját belátása szerint cselekedni. Részvétem. Most már az Ön cselekedetei is nyilvánvalóvá váltak. "

Crystal

Carola teljesen ledermedt, mozdulatlanná vált, mint aki még levegőt is elfelejtett venni. Erőtlenül engedte el a papírt, mely egy halk koppanással érkezett le az asztalra. A nap fénye megvilágította azokat a szomorú betűket, melyek azokat a szavakat alkották. ~

***

- Jobb ha megyünk. - jelentettem ki a házba újra benyítva - A Trinity hamarosan itt lesz.

- Valószínűleg. - felete Owain, majd elhagytuk azt az elhagyatott házat, ami most egy pillanatra újra otthonná változott. A kék autó felé mentünk, a kóbor vizsla feszülten minket figyelt, bátorkodott közelebb jönni, de az óvatosság ösztöne felül kerekedett benne, és nem mozdult birtokolt területéről.

Hogy hová is megyünk? Nem tudom. Remélem Owain tudja. Mindenesetre 23 év múlva vége lesz a probléma okozójának.

5 évvel később...

Bátorkodtunk hozzánk hasonló személyeket felkeresni a környéken. A szomszéd városban találkoztunk egy halhatatlan párossal. Legalább tényleg jó volt tudni, hogy nem mi vagyunk az egyetlenek. Az ő részükről is kölcsönös volt az érzés.

17 évvel később...

Az évek múlásával a halhatatlanok ereje kezdett felerősödni: a miénk is. Egyre erősebbnek éreztük magunkat, és a gömbökkel döntöttünk az emberek sorsáról. Már egészen hozzászoktam. Owain-nel megtaláltam a közös hangot. Sokszor ugyanarra gondolunk, vagy egyezik a véleményünk.

24 évvel később...

Joshua végleg elvesztette teljes erejét. Helyre állt a rendszer, mint mikor karbantartás történik pár percig. A mi esetünkben évekről volt szó.

68 évvel később...

Gyakran látogatom a családomat. Illetve látogattam. Eléggé szomorú érzés, miközben te nem öregszel, a szeretteid meg sorba halnak meg melletted... Hátborzongató... Mindent, s mindenkit túlélni.

A folyó parton ülök, és csak bámulok némán. Kezeimmel átkaroltam a lábaimat, majd magzatpózba rendeződtem: Ez így lesz örökké? Most már ez lesz az én küldetésem? Erre szánt a sors? Vagy csak rosszkor voltam rossz helyen... De ezt már nem fogom megtudni.

- Mi az? - teleportált hirtelen mögém halhatatlan társam.

- Semmi. - ráztam meg a fejem - Csak elbambultam.

- A világ nagy kérdésein? - ült le mellém a fűbe.

- Túl jól ismersz már. - néztem rá gyanakvóan - Kezdek félni.

- Nem nehéz megfejteni téged. - vonja meg a vállát barátságosan.

- Téged viszont annál nehezebb. - böktem vállba.

- ÁÁuu! Ez fájt. - fogja meg a harci sérülés helyét.

- Hahaha. Nagyon vicces ma valaki. - mosolyodok el.

- Ki? - kérdezte meglepetten.

- Most komoly? - néztem rá kérdőn, de mikor megláttam az arcán felvillanó széles mosolyt, majd miután kisebb nevetésben tört ki, elengedtem a dolgot. Rég láttam már nevetni őt. Jó érzés volt nevetni azon, ahogyan más nevet.

- Gyere. Mutatok valamit. - állt fel a földröl, és nyújtott kezet, hogy segítsen felállni - Segítek önnek öregasszonyom.

- Most, hogy így mondod... - hirtelen megfogtam a kezét, majd megrántottam teljes erőmből, minek hatására egyenesen rám esett. Ezt nem gondoltam át eléggé... De meglepetten vettem észre, hogy Owain homlokon puszilt, majd újból felállt. Zavartan és vörös fejjel, de én is felkeltem a földről. Owain a kezét nyújtotta felém, én pedig gondolkozás nélkül megérintettem. Kézen fogva sétáltunk a mutatni kívánt "valamiig".

Egy hatalmas függőágy volt felfüggesztve a folyó torkolatánál. Lenyűgöző látvány volt.

- Gyönyörű.. - néztem lelkesen, majd azonnal birtokba is vettük.

Csak ültünk, s némán néztünk a nagyvilágba. Azt hiszem, nem is olyan hátborzongató az élet. Vagyis most már nem az...

~VÉGE~