A Hᴀʟʜᴀᴛᴀᴛʟᴀɴsᴀ́ɢ Áʀᴀ

✝ Part Eleventh ✝

- Ki az az alak fekete köpenyben melletted?

- Oh, de modortalan vagyok.. Ő itt Xantosz.

- Szeva Xantosz! - köszönt Amira.

- Szia Amanda.

- Na várj te látod őt? - kapcsoltam pár perc múlva.

- Persze! Még a vak is lássa, hogy ott ül melletted. - röhögi el magát.

- Tudom! És ezt próbálom elmagyarázni mindenkinek! De senki nem hisz nekem.

- Én hiszek neked, hisz látom. - kezdte el rágni az egyik körmét.

- Kösz. - vágom rá.

- Na nekem most mennem kell, úgy látom a testőröm épp felénk tart. - húzza meg fintorral a száját újdonsült áll barátnőm.

- Oké. - vágom rá.

Miközben felállt, valamit a kezembe nyomott:

- Majd. - suttogta, majd gondozója felé indult. Továbbra is a kezemben szorongattam valamit, fogalmam sincs, hogy mit, de a tapintásából ítélve valamilyen papír lehet. Pár perc múlva Jessy megjelent, hogy a szobámba vigyen és távozott is.

- Kurvára elegem van ebből az egészből. Jobb lesz mielőtt kijutni innen... - szétnyitom az ökölbe szorított kezemet, hogy felfedjem annak tartalmát: tényleg egy kis papír volt az. Gondosan széthajtogattam, majd elolvasom a rajta feltüntetetteket:

11-12:00
Kert

Hm. Az én levegőzési időm 11:30 - 12:30 tart. Ami azt jelenti, hogy 30 percünk van bármire is...
__________________________________

Másnap a kertben találkoztunk. És ez így ment néhány napig. Minden ötletünk megvalósíthatatlannak tűnt. Kezdtem elveszíteni a reményt, hogy valaha is kilépek azokon a hatalmas kapukon... Amanda mindig hozakodott elő valamilyen ötlettel, még ha az a legnagyobb hülyeség is. Például múltkor azt ajánlotta fel, alaposan megver, és míg a gyengélkedőn ellátják a sérüléseim, elhozok onnan valami éghetőt, és felgyújtsuk vele az épületet. De volt olyan is, hogy bombát akart gyártani robbanó anyag nélkül. Reménytelen... Innen már csak akkor kerülsz ki, ha engedélyt kapsz rá, vagy ha valaki saját felelősségére kivisz... Három szóval: Itt fogok megrohadni.
__________________________________

Hetek teltek el azóta, mióta meghalt bennem a remény. És, hogy most mi lesz? Nem tudom. Minden nap ugyanazokat a tevékenységeket éltem át. Ez olyan mint egy folytonos dezsavju érzés, ami nem szűnik meg soha. Szemeimben már összefolynak a napot, és már azt sem tudom, hogy mióta vagyok itt. Igazából azt sem tudom, hogy milyen nap van ma... Talán kedd. Vagy nem. Fene tudja, de már nem is érdekel. Nagyot sóhajtok, majd fordulok egyet az ágyon. Mi értelme az életemnek? Miért lettem én halhatatlan? Mi a francért?! Ezért? Hogy itt töltsem a véget nem érő életemet? Hogy itt rohadjak meg? Gondolatmenetemet az éppen belépő Jessy szakította meg. Felkeltem az ágyból, majd az asztalhoz léptem, hogy bevegyem a már jól megszokott "tik-takokat". Azonban Jessy csak megállt az ajtóban és nem jött beljebb:

- Látogatód van. - jelentette ki közönyösen.

- Hogy mi? Nekem? Látogatóm? - nézek rá kérdőn gondozómra.

- Gyere nem érünk rá égész nap. - legyintett a kezével az ajtó irányába.

Ezzel megindultam kifelé, Jessy pedig utánam. Vajon ki lehet az? Kinek jutott eszébe hogy itt vagyok? Esetleg ki jött rá, hogy nagy hibát követett el?

- Hamarosan mindenre választ kapsz. - felelte Xantosz. Az utóbbi időben eléggé csendessé változott.

- Remélem is. - szűröm ki a fogaim között, ugyanis kezdem elhitetni mindenkivel, hogy már nincsenek "hallucinációim". Jessy egy szobába vezetett, ahol eddig még sosem jártam, majd mondta, hogy a látogatom hamarosan megérkezik. csak bólintottam majd a rácsos ablakhoz léptem és elkezdtem kifelé bambulni: Vajon ki lehet az? Apa? Anya? Talán a nővérem? Bárki is lesz, a lehető legjobb formámat kell nyújtanom. Talán lehetőséget kaphatok, hogy elhagyjam ezt a helyet. Nem szabad elhalasztanom. Nem szabad elrontanom, még ha meghazudtolom saját magamat is. Csak jussak ki innen, és soha senki nem fog engem látni soha többé...

Nyílik az ajtó, megfordulok, nagyot sóhajtok: Megcsinálom... képes vagyok rá.

- Szia Crystal! De rég láttalak! - köszönt nekem egy ismeretlen alak. Meglepett tekintettel néztem rá, holott nem is ismerem, sőt sohasem láttam ezt az illetőt. És tudja a nevemet?!

- Hát nem ismersz meg? - nézett rám kérdőn.

- Nem. - vágom rá - Talán kellene?

- Hm, jogos. - neveti el magát a goth ruhába öltözött férfi - De azért egy próbát megért.

- Ki maga? - kérdeztem az egyébként teljesen normális kérdést.

- Xantosz vagyok. - hagyja el ridegen ez a mondat a férfi ajkait.

- Am... Hogy mondta?

- Jól hallottad Blake Crystal. Én vagyok az. - nézett rám, miközben megigazította fekete kalapját.

- Bizonyítsd.

- Mit szeretnél tudni? - kérdezte magabiztosan.

- Mitől félek a legjobban? - tettem fel neki a kérdést. Ha erre tudja a választ, akkor az azt bizonyítsa, hogy ő tényleg Xantosz, ugyanis senkivel nem osztottam meg ezt az információt, csak vele.

- Hm. Okos... A válasz pedig az, hogy, az élet.

- Ezek szerint te tényleg....

- Úgy bizony.

- De hogyan? És miért most? - tátottam el a számat.