A Hᴀʟʜᴀᴛᴀᴛʟᴀɴsᴀ́ɢ Áʀᴀ

✝ Part Eight ✝

- Hogy mivé váltam?! Halhatatlanná? Na ne szórakozz velem! - tápászkodtam fel a földről és a fürdőben lévő tükörhöz léptem: óvatosan megérintettem a nyakamat, melyen már csak a vágás hege látszódott. Ez most valami rossz vicc... Hogy a francba lehet ez?! Pont én aki meg akar halni, pont az vált halhatatlanná?! Miért büntet az Isten?! Mivel érdemeltem én ezt ki?

- Nyugodj meg. - csitított a jótevőm - Nem kell pánikba esned.

- Hogy ne essek pánikba? Már benne vagyok! Hisz halhatatlan lettem!
__________________________________
És ez volt az a pillanat, mikor kezdetét vette a hallhatatlan perceim....
__________________________________

- Ezt nem lehet valahogy visszacsinálni? - kérdeztem Xantosz-tól, amire egy felettébb bonyolult válasz érkezett:

- Nem.

Idegesen járkálok fel-alá:

- Neeem... Ez biztosan csak képzelem. Ilyen nem létezik!

Xantosz alakja csak állt egy helyben és nézte ahogyan szerencsétlenkedek. Tartása kissé büszkeséget sugallt, mit aki örülne ennek az eredménynek. Majd hirtelen eltűnt.

- Héé! Most meg hová tűntél?!
__________________________________

Hétfő reggel van. Elvileg ma kellene mennem abba az "intézménybe". A bőröndöm az ajtó mellett van, ahogyan anyám hagyta, csak egy kis változással: üresen. Ugyanis visszapakoltam belőle. Az ágyamban még mindig hanyatt fekszem, eszem ágában sincs felkelni. Mosolyogva nézem a gyönyörű plafonomat, melyre emberi test cafatok vannak felszögelve, melyből egy-egy vércsepp mindig lecseppen, egyenesen az ágyamra.

- Vicces. - kuncogom el magam. Jókedvemet az ajtó mögött álló személy szakítja meg:

- Crystal! Készülj! Itt vannak! - hallom anyám hangját az ajtó túlsó oldalán.

- Ja persze.. - forgatom meg a szemem, majd az ajtóval ellentétes irányba fordulok el az ágyban. Az ágyam melletti éjjeliszekrényemen szembetűnik a már jól megszokott családi fénykép. Dühösen néztem a képet, majd egy mozdulattal ledobtam a földre.

- Szép kis család. Tudom, hogy csak a javamat akarják, de ez akkor is szemétség... Megmutatom nekik, hogy igen is erős vagyok, és nem hátrálok meg holmi kiruccanástól... Mert úgyis kiengednek onnan. Hisz nem vagyok őrült...

Összepakoltam dühösen a bőröndöm, majd lementem a nappaliba gyilkos tekintettel:

- Oh, remek! Itt is vagy! - szólt Fred, aki mellett Carola is megjelent, és már megint bepofátlankodtak a nappalinkba. Hihetetlen.

- Indulhatunk? - kérdezte Carola.

Ezt most komolyan kérdezte? Bármit is mondanék az én szavam itt már semmit nem ér. Apa, anya, és a nővérem szorosan megölet, majd elbúcsúztak tőlem.

- Phfff... - adok ki egy fújó hangot. Úgyis holnap már itthon leszek. Nem maradok sokáig.

Beszálltam a felettébb érdekes fehér autóba, amely egy kisebb furgon lehetett egy felirattal az oldalán: Trinity. Már nem tetszik. Bár eddig sem voltam odáig meg vissza érte, de most végkép nem.

Pár óra kellemes kocsikázás után megérkeztünk az istenített helyre. Carola kinyitotta nekem az ajtót, majd megvárta míg kiszálltam. A lehető leglassabban tettem ezt meg. Fred a bőröndömet hozta, majd együtt beléptünk eme csodálatos szürke színű épületbe. Ami pontosan olyan látvány nyújtót, mint egy elmegyógyintézet. Nem csalódtam. Az épületet magas kőfal vette körül, egyetlen bejárattal.

Az előtérben két nővér fogadott, akik alaposan megvizsgáltak. Tetőtől, talpig. A bőröndömet is alaposan átnézték, de nem vihettem tovább. Azt mondták, hogy senki nem vihet be semmilyen kintről érkezett tárgyat. Akkor mégis minek kellett becsomagolnom? Jó hagyjuk... Kaptam egy kódszámot, hogy be tudjanak azonosítani, majd felvettek a számítógépes rendszerbe:

- Neve? - kérdezte a gép előtt ülő felettébb mogorva szemüveges hölgy. Kérdőn néztem rá. Nem válaszoltam. A nő letolta az orrnyergén pihenő szemüveget, majd rám nézett:

- Ezzel nem érsz el semmit. - hagyott egy kis hatás szünetet - Neve? - kérdezte újra de most már Carola-tól.

- Blake Crystal.

Feltettek még pár kérdést, de én egyikre se válaszoltam. Carola már mindent feltárt rólam. Kaptam egy karszalagot, és egy fehér öltözéket. Utálom a fehér színt. Ami tulajdonképpen nem is szín. Na de lényegtelen. Túl sokat jár az agyam az ilyen jelentéktelen dolgokon. Felöltöztettek, mint aki nem tudna egyedül felöltözni, majd egyik nővér megmutatta a szobámat, ami egy hosszú fehér folyosón volt, az összes többi szobával együtt. Kinyitotta nekem az ajtót egy kártyával, majd szó szerint belökött a szobába:

- A melléd kirendelt gondozó rögtön jön. - mondta, majd elment és bezárta az ajtót.

Hm. Az ajtónak nincsen kilincse, csak azzal a kártyás izével lehet kinyitni. Hogy szomorodnának meg. Ameddig vártam a gondozót, vagy ki a gyászt, addig szétnéztem a szobában. Úgy sem volt jobb dolgom: fehér falak, a szoba közepén egy asztal és egy szék, a mellette egy ágy, az ablakon pedig rács. Kész börtön. A fehér falak elkezdtek szürkülni, majd karmolás - és vérnyomok jelentek meg rajta. Azt hittem rosszul látok... Valaki sikított. Aztán még valaki sikolyát hallottam. Éreztem a fájdalom szagát, amely megcsapta az orromat... Igen, ilyen is van, tudom, hogy furcsán hangzik, de minden érzékszervemmel képes voltam felfogni a fájdalom érzését. Számtalan élet érhetett itt véget... Képek jelentek meg előttem múltbeli történésekről...

- Te jó ég... ELÉÉÉG! - ordítom el magam, mert már nem bírom elnyomni magamban a fájdalmat, amit a szenvedő lelkek sorozata uszított rám.