Fullmetal Shitennou

XI. fejezet - Rokonlelkek

Percről percre jobban és jobban frusztrálta, hogy miután Zoisite lefektette a kérdezz-felelek játék alapszabályait – miszerint: mindkettejüknek van öt kérdése, amire a másik köteles őszintén, a legjobb tudása szerint válaszolni –, mégsem szólt egy szót sem. Idegesítő némaságba burkolózva, föl sem pillantva kanalazta a jégkrémet, az sem érdekelte, hogy ő közben árgus szemekkel vizslatja; neki mégis újra meg újra az a sejtelme támadt, hogy a fiú, hiába nem néz rá, érzékeli minden egyes rezdülését, sőt, talán hallja még a gondolatait is.

- Láttam, összehaverkodtál Cherrel – szólalt meg végül Zoisite, lerakva maga mellé az üres dobozt.
- Cherrel? – kérdezett vissza értetlenül. – Ki a nyavalya az a Cher?
- A kiscicám – felelte olyan hangsúllyal, mintha ez magától értetődő lenne.
- Chernek hívják a macskádat? Ez a cseresznye rövidítése? – húzta fel a szemöldökét, és habár tényleg aranyosnak találta a macsekot, fel nem tudta fogni, a másik miért hozakodott elő pont ezzel.

- Nem. Cher a kedvenc énekesnőim egyike. Mindig képes a megújulásra, a változásra... az átváltozásra – hangsúlyozta ki az utolsó szót.
- Ezzel arra akarsz célozni, hogy alakváltó vagyok? – Nem nagyon lett volna értelme titkolózni, elvégre megfigyelték őket azokon a fura szerkezeteken keresztül, amelyekből egyet sikeresen megsemmisített.
- Nem akarok célozgatni. Felesleges is volna. Követtem az eseményeket az elejétől... a végéig – billentette félre a fejét, miközben tekergetni kezdte az egyik kilógó tincsét.
Ez vajon az idegesség jele? A bizonytalanságé? Vagy valamit leplezni akar vele?
Milyen gyorsan meg lehetne fojtani a szép, hosszú hajával.
- Nálatok is van... volt egy alakváltó? Őt öltem meg... helyetted? – próbált tapogatózni, megtudni valamit az elbaltázott gyilkosságról. Mert mióta a smaragd szemek mélyére pillantott, ott motoszkált benne az a gondolat, hogy nem is őt döfte le azzal a késsel; inkább olyasvalakit, aki nagyon hasonlított rá. Az áldozat tekintete ugyanis közel sem csillogott így az intelligenciától, sőt, ostoba volt, bárgyú, mondhatni üres.

- No-no – emelte fel a mutatóujját Zoisite, és a játékosnak tűnő mozdulat mögött ott húzódott a burkolt fenyegetés. – Túlzásba viszed. Most én jövök, te már eleget faggatóztál. – A szája sarkában diadalmas, enyhén gunyoros mosoly bujkált.
- Micsoda...? Ó, hogy az a...! – csapott bosszúsan a homlokára, amiért bedőlt egy ilyen ősrégi, átlátszó trükknek. Rafinált kis mocsok!

Utálta, ha legyőzték, azt meg még jobban utálta, ha a saját fegyverével győzték le – ami nem mellesleg nem túl sűrűn fordult elő –, most viszont, ha csak magának is, de bevallotta, hogy kivételesen emberére akadt. Talán azon kívül, hogy rajonganak a macskákért, az édességekért, valamint – ahogy ő fogalmazott – mindketten gyönyörűek és elbűvölően bájosak, más közös is van bennük. Hogyha kiderítené, miben hasonlítanak és miben különböznek, akkor a megtudottakat könnyedén ellene fordíthatná. Elhatározta, hogy együttműködik, vagy legalábbis törekszik kevésbé ellenséges hangnemet megütni, és akkor csap le rá, amikor már nem is számít ilyesmire. Az erőszakos, agresszív viselkedéssel nem ért célt. A színlelt beletörődéssel remélhetőleg célt fog.

- Nos, feltűnt, hogy a kapcsolatod a minialkimistával meglehetősen... – dörgölte meg az állát, mintha keresgélné a szavakat – érdekes. Úgy is mondhatnám, ambivalens. Mit követett el ellened, hogy ennyire gyűlölöd?
- Megszületett – szűrte fogai közt a választ.
- Értem. Tehát konkrétan semmit.
Envy résnyire szűkült szemekkel, ingerülten felmorrant.