Fullmetal Shitennou

XVII. fejezet - A palacsintát mindenki szereti

Ruganyos léptekkel, szinte szökellve haladt végig a folyosón, majd le a lépcsőn, és csak az előcsarnokba érve, a visszhang hallatán döbbent rá, hogy mindeközben fütyörészik, méghozzá vidáman. Persze véletlenül sem Edward Elric miatt. Pontosabban nem amiatt, mert olyannyira kellemes lett volna arra ébredni, hogy mezítlen, meleg teste az övéhez simul, akárha még álmában sem tudná, vagy inkább nem akarná magát távol tartani tőle. És nem is amiatt, mert mielőtt felkelt volna, hosszasan figyelte az arcát a kora hajnali félhomályban, és mosolyt csalt ajkaira, amikor észrevette, hogy a kis cukorborsó alvás közben mozgatja néha az orrát. Nem. Még csak az kéne!

Ez idáig sosem fordult elő, hogy bárkivel is együtt aludt volna, nemhogy így összebújva – bizonyára ez az új tapasztalás zavarta össze ennyire, meg azok a nyavalyás emberi részek. Nagy ritkán jó szolgálatot tesznek, de a legtöbbször ki kellene vágni őket a francba! Egy homonculusnak nincsen szüksége rájuk! Különben meg az acélmitugrász annak a rohadék Hohenheimnek a fia, meg kell hát halnia; és miután meghalt, már úgyis jéghideg lesz a teste.

Addig is azonban szorosabbra szövi köré a hazug kedvesség hálóját, mondjuk azzal, hogy saját készítésű reggelit visz neki az ágyba. Az emberek általában odáig vannak az ilyen és ehhez hasonló undorítóan romantikus húzásokért, remélhetőleg Edward is értékelni fogja. Abba egyelőre nem akart belegondolni, hogy hogyan, mert akkor valószínűleg azon nyomban visszafordult volna.

Arrafele indult, amerre a konyhát sejtette: amerről előző nap a meggyilkolt ál-Zoisite érkezett az alaposan megpakolt tálcával – amit később a szalon asztalán látott ripityára törve heverni, és azóta sem jutott eszébe rákérdezni, mi történt pontosan. Elképzelhető, hogy a pindurpandúr alkímiai bemutatót tartott, amit a visszatérésükkel megzavartak. Talán az elcsábítása helyett – vagy inkább mellett – nem ártott volna kifaggatni, miről tárgyaltak a fehér hajú főmuftival, hányan lakják a kastélyt, mik a szándékaik meg minden ilyesmi – feltéve, hogy a minimanó ismeri a kérdésekre a válaszokat, illetve hajlandó azokat elárulni. De miért is titkolózna?

Alighanem már ő is rájöhetett arra, hogy – ha csak ideiglenesen is, de – szövetséget kell kötniük, amennyiben valaha is vissza akarnak jutni Amestrisbe. Amennyiben valaha is vissza akarnak jutni. Egyelőre nem rendelkezett mélyreható ismeretekkel az itteni körülményekről, arról, hogy mi lehet a kastélyon kívül, ám a világ Dante-mentes mivolta már alapból pozitívumnak számított annak ellenére, hogy ez a tudat nemcsak megkönnyebbüléssel töltötte el, hanem egyfajta fokozatosan tovatűnő szorongással is.

Jelen pillanatban túl sok volt az újdonság, a feltételezés, a bizonytalanság, az ismeretlen tényező ahhoz, hogy képes legyen fókuszvesztés, ide-oda csapongás nélkül végiggondolni, mihez is kezdjen a váratlan és páratlan lehetőséggel – a szabadsággal. Jobb, ha azzal foglalkozik, amihez már most is megvan a megfelelő tudása: a reggeli elkészítésével.

A konyha, akárcsak az épület többi, eddig látott helyisége, lenyűgözően nézett ki. Világos csempe és kövezet, hatalmas ablakokon beáramló, természetes fény, tömör juharfa bútorzat, egy-két ismerős és néhány ismeretlen masina – úgy döntött, az utóbbiakat inkább békén hagyja –, mindezt pedig megkoronázta a kellemes kávéillat, valamint a kifogástalan rend. Se egy morzsa, se egy porszem, se egy vízcsepp a padlón, se bögrék, se tányérok, se mindenféle szutykos edények szerteszéjjel, a konyhapult makulátlan, a halkan duruzsoló hűtőszekrény ujjlenyomatmentes, és még a tűzhely lapján vagy a gombjain sem vett észre egyetlen koszfoltot sem. Tökéletes.