Fullmetal Shitennou

XV. fejezet - Neked dobog a szíved

Amikor a másik perverznek nevezte, Ed majdhogynem egyet is értett vele, különösen azt figyelembe véve, miféle képsorok peregtek le hirtelenjében lelki szemei előtt. De hát mindenki arra asszociált volna, amennyiben látta volna Envyt kaján vigyorral az arcán, kezében egy viszonylag hosszú és vastag, hengeres tárgyat szorongatva. Vagy nem? Habár könnyen elképzelhető, hogy ő abban az esetben is arra asszociált volna, ha a homonculus egy citromsárga gumikacsát húzott volna elő a fürdőköntöse zsebéből.

Az viszont soha, semmilyen körülmények között meg nem fordult volna a fejében, hogy az a viszonylag hosszú és vastag, hengeres tárgy egészen konkrétan egy masszázsolajos flakon, és Envy mindössze meg szeretné masszírozni. A hátát. Nem pedig egy másik testrészét. Vagy testrését. És ezzel sikerült meglepetést okoznia. Azt eddig is sejtette, hogy kiváló a megfigyelőképessége, azt azonban nem gondolta volna, hogy ez a bizonyos megfigyelőképesség ilyesmire is kiterjed.

Még Alnak sem említette sosem, hogy az automailek miatt olykor-olykor fájdalmai vannak, nem panaszkodott. Nem volt joga panaszkodni. Hiszen az öccse lényegesen rosszabb helyzetben volt nála, és a felelősség az állapotukért csakis őt terhelte. Éppen emiatt hamarabb harapta volna le a nyelvét, mintsem hogy bárkitől is segítséget kérjen, a homonculus ajánlatát ellenben ostobaság lett volna visszautasítani, és nem kizárólag azért, mert nem akarta őt magára haragítani; bár ez is benne volt a pakliban.

Nem ismerte az Envy szívéhez vezető utat, mi több azt sem tudta, van-e szíve – ha csak képletesen is –, és hogy létezik-e a hozzá vezető út egyáltalán. Hogyha azonban létezik, akkor minden valószínűség szerint nem egy simára kövezett, gyönyörűen kivilágított út az, inkább sötét és göröngyös, tövises bokrokkal szegélyezett, árkokkal, szakadékokkal szabdalt, girbegurba, zegzugos ösvény, amelyre rálépve az ember könnyen eltévedhet, és olyan csapdákkal találhatja magát szemközt, amelyek visszafordulásra késztethetik, vagy a vesztét okozhatják. Éppen elég lehetetlennek tűnt a feladat így is, nem szándékozott hát felesleges akadékoskodással megnehezíteni a saját dolgát.

Ráadásul mivel a homonculus továbbra sem tanúsított erőszakos magatartást, neki sem volt ellenére, hogy a kedvére tegyen – egyelőre csupán azzal, hogy hagyja magát megmasszírozni. Nem igazán értette, Envy mit szeretne elérni, azt viszont abban a pillanatban szinte gondolkodás nélkül elhitte neki, hogy se bántani nem akarja, se megölni. Annyi de annyi esélye lett volna rá, amióta átjöttek a kapun, sőt voltaképpen előtte is, mégsem használta ki. Miért pont most tenne ilyet, amikor alighanem számára is nyilvánvaló, hogy utána a vendéglátóik (fogva tartóik?) azon nyomban végeznének vele? Ő most egyfajta biztosíték a másiknak ebben a veszélyes világban az életben maradáshoz, és ha tetszik, ha nem, egymástól függ a sorsuk. Egymásra vannak utalva. Ez legalább annyira megrémítette, mint amennyire megnyugtatta, ám semmiképp sem ringatta magát a hamis biztonság képzetébe.

Aztán Envy kimondta azt az ominózus mondatot, miszerint: az elsőnek különlegesnek kell lennie... és emlékezetesnek, majd egyszeriben valamiféle nosztalgikus, örömteli mosoly terült szét az arcán – vajon volt valaha szerelmes? –, ami fokozatosan halványult el, átadva helyét a csalódott dühvel átitatott szomorúságnak, miközben semmibe révedő, ametisztszín tekintete kétségbeeséssel keveredő, mély fájdalmat tükrözött. Félelmet. És halált.