Fullmetal Shitennou

V. fejezet - Bogár a borostyánban

Akár a bogár, beleragadva a borostyánba. Ez a gondolat, ez az érzés cikázott rajta keresztül, amikor azokba az aranyló, folyékony mézhez hasonlatos szemekbe pillantott, mielőtt egy nemrég lelkifurdalás – lélek híján jó vicc! – nélkül meggyilkolt fiú (vagy valami más) bőrébe bújva megcsókolta azt, akit a világon a legjobban gyűlölt. Gyűlölte, amiért az volt, aki; és gyűlölte, amiért az illata a szikrázó, nyári napsütésben ringatózó búzamezőre, az íze pedig színpompás virágok édes nektárjára emlékeztette – olyan gyönyörű de egyben múlandó dolgokra, amik egy röpke pillanat alatt elillannak, elenyésznek, és átható bűzzel kevert maró keserűség marad csupán utánuk. Az öröklét szeretettelen magányának végtelen gyötrelme, amire kizárólag az hozhat enyhülést, ha bosszút állhat azon, aki erre kárhoztatta; aki életre hívta, majd egyszerűen magára hagyta.

A homonculusoknak nincsen lelkük, Envy. Nem tudnak szeretni. Nem érdemes őket szeretni. Ezért ment el... ezért feledkezett meg rólad... mert nem talált méltónak a szeretetére...

Miután Dante elárulta, hogy Hohenheim meghalt, hogy megszűnt a teste, a lelke és a szelleme közt az összeköttetés, Envy éktelen haragra gerjedt, és legszívesebben mindent megsemmisített volna maga körül. Mély krátereket ütött öklével a padlóba, ügyet sem vetve a fizikai fájdalomra – amit más esetben igyekezett elkerülni –, mert lényegesen nagyobb fájdalom tombolt az elméletileg nem létező lelkében. Hiszen neki kellett volna megölnie. Neki! Neki! NEKI! Ő volt hivatott arra, hogy elpusztítsa azt a rohadékot, Mestere azonban elvette tőle a lehetőséget – hogy felajánljon helyette egy másikat.

Amint tudod, a fiai még élnek. Náluk van a Bölcsek Köve, de ezzel nyilván tisztában vagy. A végén vissza fognak kapni mindent, amit elvesztettek. Ugye milyen mesébe illő? Az a kettő, akit szeretett, boldogan élhet, míg te... Hozd el nekem a Követ, és azt csinálsz a másikkal, amit akarsz... amit csak akarsz. Rá ugyanis nincs szükségem...

Korrektül hangzott, mondhatni egyenértékű cserének – már amennyiben bármelyikőjük is hitt volna abban az alkimista badarságban. A felnőtt a felnőttön torolja meg a sérelmeit – elvégre Hohenheim Dantét is ugyanúgy elhagyta –, a "gyerek" meg a gyereken.

Legnagyobb meglepetésére a feladat teljesítése szinte semmiféle nehézségbe nem ütközött, így hamarosan közölhette Mesterével, hogy a "csomag", azaz a Bölcsek Kövévé vált Alphonse Elric, az egyik emeleti szobában, megkötözve várja. Ez némi elégtétellel töltötte el, bár valami másra, valami sokkal felemelőbbre számított; ám ezt rövid gondolkozást követően betudta annak, hogy a fiatalabb fivért, a naivitás – szó szerint – páncélos lovagját mindig is egyfajta járulékos veszteségnek tekintette. Olyasvalakinek, aki majdhogynem önhibáján kívül csöppent bele az eseményekbe, akit akár ártatlan áldozatnak is lehetne nevezni – ha az emberek között léteznének ártatlanok –, akit már-már megsajnált, amiért annak a borsóagyú zabagépnek a gyomrában fogja végezni, és akinek az elcseszett sorsáért közvetve a saját apja, és közvetlenül a saját bátyja felelős. Micsoda családi tragédia! Szánalmas...

Edward Elric viszont pontosan olyan, mint Hohenheim – vagy rosszabb; vagy egy fokkal jobb. Mert nem elég, hogy önmagát felsőbbrendűnek képzelvén, a szeretetnek nevezett maszlag jegyében megszegte a legnagyobb tabut, és a természet törvényei ellenében, humán transzmutációt végrehajtva megpróbált feltámasztani egy embert, határtalan szeretetében ugyanúgy nem törődött a saját teremtményével, akárcsak az apja, és ugyanúgy a mérhetetlen szeretet vezérelte, amikor elpusztította azt, amit, jobban mondva, akit létrehozott. Bizonyos megközelítésből, valami kifacsart logika mentén ez is egyfajta módja a felelősségvállalásnak és a gondoskodásnak – még ha teljesen más motiválta is: ezt kellett tennie, hogyha életben akart maradni.