Fullmetal Shitennou

XIII. fejezet - A zuhany alatt

Amikor Kunzite-sama rátestált minden felelősséget Envyvel, illetve a tetteivel kapcsolatban, ő meg valamiféle irracionális indokból kifolyólag, egyéb jellegű vágyait a megismerés iránti szándék leplébe burkolva vállalta ezt, már akkor sejthette volna, sőt igazából sejtette is, hogy egyazon szobában szállásolják el őket. Ennek ellenére döbbenettel töltötte el az események ilyetén alakulása, és miután Zoisite búcsúzásként nyugodalmas jó éjszakát kívánt, legszívesebben megérdeklődte volna tőle, hogy ezt most komolyan gondolták-e, vagy csak szórakoznak vele. A közös ágy látványa azonban olyannyira sokkolta, hogy hirtelen megszólalni sem volt képes, és mire valamelyest magához tért volna, a fiú már le is lépett.

Alighogy felocsúdott, máris újabb meghökkentő történéssel kellett szembesülnie, a homonculus ugyanis a másodperc törtrésze alatt az ágyon termett, és homonculushoz nem illőn, sikítva, visongva, kacarászva ugrálni meg szaltózni kezdett. Igaz, nem az ő tisztje volt megítélni, hogy mi is illik egy homonculushoz voltaképpen, na de azt álmában sem hitte volna, hogy pont ez – és, hogy pont hozzá. Wrathról még csak-csak el tudta képzelni.

Ezzel egy időben merült föl benne az, hogy Envy vajon mennyi idős lehetett, amikor meghalt, hogy fiatalabb vagy idősebb volt-e, esetleg pontosan ugyanannyi, mint amennyinek most kinéz, és hogy milyen volt az eredeti valója. Csakhogy nehezen kérdezhetett volna rá tapintatosan, ez egyébként sem volt jellemző rá, és jelenleg – meg úgy általában – a legkevésbé sem akarta felzaklatni, mivel nem szerette volna nullára redukálni annak az esélyét, hogy megéri a holnapot.

Envy ugyan többször is kihangsúlyozta, hogy nem akarja megölni, mi több egészen más irányú tervei vannak – aminek már a gondolatába is belepirult; de nála sosem lehet tudni, elvégre akármikor átválthat gyilkoló-üzemmódba. Mondjuk, most nem épp úgy nézett ki, mint egy vérengző szörnyeteg, inkább egy infantilis gyerek benyomását keltette, felszabadultnak tűnt – és meg kellett hagyni, minden szokatlansága ellenére jól állt neki ez a szerep. Különösképp az a kecses ruganyosság, hajlékonyság, valamint az a magával ragadó báj – nem tudott rá jobb szót –, ami mindehhez társult.

Ebben a pillanatban a homonculus kvázi megdermedt, és alighanem ekkor ébredhetett rá, hogy nincs egyedül a szobában, mert lassan felé fordult, majd fölöttébb kihívó pózban elhelyezkedett az ágy szélén. Nem mintha ne lett volna úgy alapvetően minden mozdulata, megnyilvánulása, sőt maga a megjelenése is fölöttébb kihívó. Ed több-kevesebb – inkább kevesebb – sikerrel megpróbálta figyelmen kívül hagyni a lelki szemei előtt lepergő képsorokat, miközben elborították a kétségbeesés hullámai.

Hogyha a másik sokszor csinál ilyesmit – mármint, hogy leül az ágyra? –, akkor így, hogy össze vannak zárva, nem sokáig lesz képes eltitkolni előle, mennyire be van rá indulva, és hiába sóvárgott utána, úgy érezte, nincs még fölkészülve erre az egészre. Túl hirtelen. Túl gyors. Túl... minden. Amikor pedig Envy azt javasolta, teszteljék le együtt az ágy remek rugózását, bemenekült inkább a vélelmezett fürdőszobaajtón, amit lendületében akaratlanul is bevágott maga mögött. Kiüvöltött egy bocsánatot, holott nem volt az a bocsánatkérős fajta – most mégis szinte automatikusan jött a szájára, nem is volt teljesen a tudatában.

Körül se nagyon nézve trappolt keresztül a helyiségen egészen a legvégéig, és amint fel akarta volna akasztani a nemrég még a kezében lévő kabátját a falra applikált kis fogasok egyikére, döbbent rá, hogy azt bizony időközben elhagyta valahol – valószínűleg még a szobában. A francba! Nekitámasztotta homlokát a hűvös csempének, vett néhány igencsak mély levegőt, végül vetkőzni kezdett. Még egy ilyen őrült napot!