Fullmetal Shitennou

VI. fejezet - Akkor is gyűlöllek

Nem igazán hitt abban, hogy az erdőben bármiféle szörnyek tanyáznának, abban meg még kevésbé, hogy rá nézve veszélyesek lennének, elvégre egy homonculust eléggé nehéz – bár nem lehetetlen – elpusztítani; ettől függetlenül idegesítette Zoisite ijesztgetése és piszkálódása. Olyannyira idegesítette, hogy alig léptek be a fák közé, máris kiosztott neki egy halálos fenyegetést – csak úgy a miheztartás végett –, amit a másik látszólag a legkevésbé sem vett komolyan; és ez egy szemernyit sem tette szimpatikusabbá.

Ezt követően a némileg riadtnak tűnő, pöttöm alkimista mellett ballagva Envy azzal szórakoztatta magát, hogy válogatott halálnemeket ötlött ki idegenvezetőjük számára, miközben törekedett arra, hogy gondolatai ne tükröződjenek vonásain. Holott a legszívesebben szélesen elvigyorodott volna, amikor elképzelte, ahogy egyre erőteljesebben szorítja ujjaival a karcsú nyakat, és a smaragdzöld szemekben lassacskán kihuny az élet; vagy, hogy elmetszi a torkát, és végignézi, amint belefullad a saját vérébe; vagy, hogy hozzácsapja a koponyáját valami éles kiszögelléshez, és a gondosan ápolt, vörösesszőke tincseket ragacsos undormánnyá változtatja a szétfröccsenő vérrel keveredő agyvelő; vagy, hogy egyszerűen addig püföli és marcangolja a szépséges arcát, míg felismerhetetlen massza marad csupán belőle. Vagy valami egyéb módon végez vele. Végül is... a fiú igazat mondott: mégiscsak vannak az erdőben szörnyek – egy mindenképp.

Természetesen eszébe jutott, hogy mi van, ha Zoisite is képes a spontán regenerációra, esetleg a kinézete ellenére nem olyan a testfelépítése, mint az embereké, illetőleg lehetségesnek tartotta, hogy tud valami olyasmit, ami még egy homonculusra is végzetes. Csakhogy egyrészt úgy volt vele, hogy ezzel ráér majd akkor foglalkozni, amikor aktuális lesz a dolog – mivel egyebet nem nagyon tehetett –, másrészt meg gyanította, hogy a "xingi alkimistamester" igencsak alábecsüli. Más magyarázatot nem lelt arra, hogy miért invitálta meg őt is egy vacsorára ahelyett, hogy megölte volna; hiszen alkalma nyílt legalább megpróbálni a rejtőzködő kispajtása közreműködése révén. Épelméjű ember – vagy emberszerű lény – ugyanis nem hív az otthonába egy homonculust, már amennyiben tisztában van a homonculusok alapvető természetével; Zoisite meg jobbára normálisnak látszott.

Azt a bizonyos otthont megpillantva aztán egy újfajta kérdés is befészkelte magát az agyába, miszerint: mégis mennyien vannak ezek? Mert hogyha annyian – körülbelül félszázan –, amekkora létszámra az épület méretei alapján következtetni lehet, úgy valószínűsíthetően baromi nagy bajban vannak. Könnyen elképzelhető, hogy a szörnyek nem is abban a kísértetjárta hatást keltő erdőben laknak, hanem a kastélyban, és az általuk meggyilkoltak szellemei kergetőznek susmorogva a fák közt – most meg ők ketten a legújabb áldozatok, akiket feltálalnak vacsorára. Pontosabban fel szeretnének tálalni vacsorára, mert belőle hétszentség, hogy nem esznek, és Edwardot szintén meg fogja óvni ettől a sorstól, még ha az ő hiszékenységének köszönhetően sétáltak is bele önként ebbe a csapdába. Ami talán nem csapda, mindössze ő feltételez automatikusan mindenkiről rosszat, és emiatt lát rémeket ott is, ahol nem kéne. Meg a Zoisite-ot körüllengő, láthatatlan, veszedelmes vibrálás miatt. Meg amiatt, mert itt minden olyan... fura...

A kapu túloldalán, ott vár egy másik világ: gyönyörű... különleges... földöntúli...

Dajkamese. Régóta nem hitt már benne – vagyis ő maga sohasem, csak az ember, akiből lett hajdanán –, hiába hallotta a mondat első felét Mestere szájából is egyszer; habár nem kellett volna hallania. "Az a te legnagyobb bajod, hogy nem hiszel. ... Hát majd fogsz..." Ő pedig tényleg kezdett hinni, igaz, nem egészen abban, mint amire a fiú célzott, hanem annak a másik világnak a létezésében; ami a színpompás virágszigeteken végignézve valóban gyönyörű, a lakóit tekintve valóban különleges, és az erdőre visszagondolva valóban... földöntúli. Vajon hol a fenében lehetnek voltaképpen? Remélte, hogy akárhol is, az alkímia azért működik, különben sosem jutnak vissza Amestrisbe; ami nem biztos, hogy olyannyira hatalmas probléma volna. Már ha mindketten túlélik ezt a kis kalandot.