Fullmetal Shitennou

III. fejezet - Itt minden olyan... fura...

Amennyiben nem tudta volna, hogy elátkozott erdők márpedig nem léteznek, Edward Elric száz százalékig meg lett volna győződve arról, hogy épp egy olyanon haladnak keresztül. A fák ugyanis félelmesen suttogtak, dühösen morogtak, és mintha mocorogtak, mozgolódtak volna: félrehúzódtak előttük és összezártak mögöttük. Nem tartozott a saját árnyékától is megijedő, szívbajos emberek közé, de amikor egy falevél közvetlenül a fejbúbjára hullott, úgy megriadt, hogy majdnem a mellette lépdelő homonculus nyakába ugrott, aki vele ellentétben olyan unott arccal bámult maga elé, akárha már háromszor végigolvasta volna Amestris telefonkönyvét, és most kezdene bele negyedjére.

- Az erdő haragszik rátok – búgta túlvilági hangon Zoisite. – Az érkezésetek hatalmas pusztítást végzett.
Ed nyelt egyet. A megjegyzés egy szemernyit sem csökkentette szorongását. Jöjjön inkább ezernyi kiméra, azok szemmel láthatóak, kézzel foghatóak, elpusztíthatóak, de ez a természetfeletti...
- Hogyne! – dohogta Envy. – Etesd a csöpp gyermekeket kísértethistóriákkal!
- Az a te legnagyobb bajod, hogy nem hiszel – sóhajtotta sajnálkozva vezetőjük.
- Ilyen badarságban nem is! – csattant fel a homonculus, mire a fák zúgolódása hangosabbá vált.
- Hát majd fogsz... – duruzsolta sejtelmesen a vörösesszőke fiú – majd fogsz...

- Azt már nem fogod megérni, mert előbb öllek meg... – fenyegetőzött alig hallhatóan.
- Nem vagyok ám süket! – intett hanyagul amaz hátra sem fordulva, mint aki meg sem fontolja, hogy komolyan vegye a homonculus szavait; holott talán nem ártott volna.
Vagy nagyon bátor, vagy nagyon ostoba – esetleg ennyire bízik a saját adottságaiban; valamint nem ismeri a másikéit.

Mivel Ed abban a – téves – hitben leledzett, hogy Xingben vannak, fel sem merült benne, hogy ne működne az alkímia – ráadásul Zoisite-ot is alkimistának vélte –, bár azt azért elhatározta magában, hogy amint figyelő tekintetek nélkül maradnak, megpróbálkozik valami egyszerű transzmutációval. Nem akarta minden kártyáját kijátszva felfedni, mit is tud valójában, és szerencsére Envy sem fitogtatta alakváltó képességét; a többiről nem is beszélve.

Meglehetősen bizarr volt egyfajta szövetségesként számítani a homonculusra. Zoisite-ról nem feltételezett ugyan ártó szándékot – annak ellenére sem, hogy a folytonos rémisztgetésével kezdett az idegeire menni –, azonban úgy sejtette, a fiú nem remeteként él e furcsa vidéken, és társai között akadnak talán olyanok, akik kevésbé barátságosak és közvetlenek. Ez a gyanúja rövidesen be is igazolódott.

Az erdőből kilépve egy szemkápráztatóan élénkzöld, gondozott gyepű tisztásra értek, melyet színpompás virágszigetek tarkítottak, és hántolt fakéreggel felszórt, szélesebb-keskenyebb ösvények hálóztak keresztül-kasul. Középütt egy kétszintes kastély tornyosult, inkább amestrisi semmint xingi stílusjegyeket viselve magán, és Ed a méretei alapján arra gondolt, az épület legalább félszáz embernek adhat otthont, miközben megkönnyebbülten konstatálta, hogy idáig már nem ér el a fák természetellenes sustorgása.

Átsétáltak egy félig fedett, kovácsoltvas bútorokkal berendezett teraszon, majd végighaladtak egy párás, fülledt, mámorítóan buja illatoktól terhes levegőjű üvegházon, végül egy boltíves mennyezetű előcsarnokba érkeztek, melynek mindkét oldalán vérvörös szőnyeggel borított, széles márványlépcsősor vezetett fel az emeletre. Az egész annyira lélegzetelállítóan monumentális volt, hogy a fiatal alkimista az eddigieknél is apróbbnak érezte magát, ami kifejezetten frusztrálta.