Fullmetal Shitennou

VIII. fejezet - Emberek... többé-kevésbé...

Akárha egy valószerűtlenül aprócska tű annál is keskenyebb fokán húzták volna keresztül, és mikor végre újból szilárd talajt érzett lábai alatt, első gondolatként az cikázott át az agyán, mekkora szerencse, hogy végül nem jutott el az evésig, mert most minden falatot viszontlátott volna. Már amennyiben látott volna egyáltalán bármit is. Lehunyt szemhéjai mögött ugyanis szürkés-feketés, homályos foltkarikák ugráltak, egy cseppet sem enyhítve gyomra kavargásán, és olyannyira szédült, hogy ha valaki nem ültette volna le valamire – gyaníthatóan egy székre –, akkor kétségkívül végigvágódott volna a padlón.

- Lehet, hogy ez nem volt túl jó ötlet – állapította meg egy ismeretlen, viszonylag mély férfihang. – Mondom én, hogy a lépcsőzés sokkal biztonságosabb.
- Ne izgulj, túléli – jelentette ki Kunzite-sama közönyösen; Ed legalábbis biztosra vette, hogy őt hallotta. – Az emberi testet úgy általában megviseli a teleportálás, különösen eleinte, mikor még nincsen hozzászokva. Idővel majd megszokja ő is. – Megszokni? Ezt? Soha a büdös életben! – Persze csak ha hajlandó lesz velünk együttműködni. Máskülönben sajnos meg kell ölnünk – tette hozzá a sajnálat legcsekélyebb jele nélkül.
- Kár lenne érte, olyan kis helyeske.
- Hé! Nem zavar, hogy én is itt vagyok?! – csatlakozott a beszélgetéshez felháborodva egy harmadik férfi.
- Ugyan már, Jade, csak egy ártatlan megjegyzés volt – szabadkozott az, aki helyeskének titulálta.
- Ártatlan... hogyne! – dohogta a másik.

Ekkor jutott el a tudatáig – a rosszulléte már majdhogynem elmúlt –, hogy ezek hárman meg akarják ölni, hogyha nem működik együtt, és habár sejtelme sem volt arról, miféle együttműködést várnak tőle, abban nem kételkedett, hogy habozás nélkül beváltják a fenyegetésüket. Talán azt hiszik, hogy neki is köze van Zoisite halálához? És vajon mit csinálhattak a homonculusszal? A fenébe is, miért kellett egyből gyilkolásznia? Hogyan keverhette mindkettejüket ekkora slamasztikába?!

Mielőtt még igazán feldühödött volna emiatt, ráébredt, hogy már akkor belekeveredtek abba a bizonyos slamasztikába, amikor átjöttek a kapun. A másik – a maga sajátságos módszereivel ugyan, de csak – meg akarta védeni, mely gondolat roppantul furcsa érzéseket ébresztett benne.
- Envy... – sóhajtotta önkéntelenül, majd kipattantak a szemei. – Hol van? Mit tettetek vele?
Nem is értette, minek aggódik érte. Pont érte. Hiszen tud magára vigyázni, kis híján elpusztíthatatlan, és különben is... Na de mi van akkor, ha ez a világ még egy homonculus számára is veszélyes?
- Nyugalom. Nem tettünk vele semmit. Még. Nézz oda, és magad is meggyőződhetsz róla!

Ed az ezüstfehér hajú férfi által mutatott irányba fordította fejét, és hirtelen képtelen volt eldönteni, mi döbbenti, illetve rémiszti meg jobban. Az, hogy, akárcsak valamiféle fura, nem eviláginak ható szemeken keresztül a szalont látja – ahol nemrégiben még ő is tartózkodott –, valamint a hozzá hasonlóan megrökönyödve bámuló homonculust; vagy az, hogy Zoisite, akinek elméletileg halottnak kellene lennie, gyakorlatilag igencsak élőnek tűnve szintén ott van vele. Envy azt állította – és kizárt, hogy hazudott volna –, hogy a fiú, neki köszönhetően egy kupac hamuvá vált, majd elpárolgott. Ezek szerint viszont valahogyan föltámadt a hamvaiból. Vagy ő is egy homonculus, aki nem vízzé változtatja a testét, mint Sloth, hanem légneművé. Meg képes levitálni. Meg teleportálni. Meg a franc se tudja, hogy még mire...

Elhatározta, hogy most már, ha törik, ha szakad, de megérdeklődi ezektől a nem éppen hétköznapi fickóktól – a barna hajú a rikító narancssárga fürdőköntösében kifejezetten érdekes látványt nyújtott –, hogy kicsodák, és voltaképpen mit is akarnak tőle; aztán egy esetleges nem tetsző válasz esetén alkímiát használva megpróbál elmenekülni, csakhogy... Csakhogy ebben a pillanatban a furcsa szemek jelentős hányada kihunyt, elsötétedett, Kunzite-sama pedig halkan káromkodott egyet.